Márk

Portréalapú dzsessztörténelem

2007.01.26. 00:00

Programkereső

Öt évtizednyi dzsessztörténelem - tizenöt nagy egyéniség portréján keresztül elbeszélve. Élet- és pályarajzok, kellő történelmi, társadalmi, művészeti és közéleti beágyazottsággal, vetületetekkel.

Egy-egy korszakos előadót biztos sokan hiányolnak belőle, de a terjedelmi korlátok adottak, s az Ella Fitzgeraldtól Keith Jarrettig húzódó műfajtörténeti ív így is remekül kirajzolódik Kerekes György egyszerre informatív és szórakoztató könyvében.

- Nem ma kezdte a pályát, a dzsesszközvélemény viszont csak az elmúlt években találkozott először a nevével. Miért?

- Szakmámat tekintve építész vagyok, emellett szociológiát, esztétikát is végeztem. Fiatalon, a hetvenes-nyolcvanas években magam is zongoráztam, de nem voltam elég tehetséges, hogy a dzsesszből megéljek. A barátaimmal viszont sokat hallgattuk. Pár évvel ezelőtt megismerkedtem Pallai Péterrel, aki korábban évtizedeket töltött el a BBC-nél és Bobby Gordon néven többek között zenei adásokat is szerkesztett, összebarátkoztunk, s aztán 2002-ben ő kérdezte, hogy lenne-e kedvem a Civil Rádióban vele dzsesszműsort készíteni. Soha nem csináltam ilyesmit, de érdekelt. Gondoltam, dzsesszportrékon keresztül be lehetne mutatni a műfaj történetének fejlődését. Péternek tetszett az ötlet, mint tapasztalt rádiós segített a kivitelezésében. Így állt össze az ötvenkét rész - heti egy óra, alkalmanként húsz perc szöveg, negyven perc zene. A sorozat sikeres lett, s a hozzám közelállók arra ösztökéltek, hogy állítsak belőle össze egy könyvet. Persze hamar kiderült, hogy az ott elmondottak legfeljebb csak az alapját jelenthetik egy ilyen műnek.

- A 2005 karácsonyára megjelent első kötetben a XX. század elejétől az ötvenes évekig, a mostaniban az ötvenes évektől az ezredfordulóig igyekezett muzsikusportrékon keresztül bemutatni a műfaj fejlődését. Egy ilyen jellegű válogatás mindig nagy felelősség. Milyen szempontok szerint szelektált?

- Minden objektív és szubjektív egyszerre, de arra törekedtem, hogy a dzsessz valamilyen szempontból sorsfordító figuráit gyűjtsem össze. Olyan egyéniségeket, akik vagy nagy hatású előadók vagy stílusalkotók voltak, esetleg egy-egy stílus kiemelkedő képviselői. Így válogattam be például Bix Beiderbeckét, aki maga önálló stílust nem hozott létre, ugyanakkor az ő játékára vezethető vissza a cool dzsessz. Vagy Billie Holidayt, aki "csak" különleges egyéniség volt. Emellett igyekeztem néhány elfelejtett, a műfaj története szempontjából rendkívül fontos figurát is bemutatni. Például Fletcher Hendersont, akiről manapság alig esik szó, holott a szving muzsika kialakulása az ő nevéhez köthető: ő hozta létre az első "igazi" big bandet, ő hangszerelte először nagyzenekarra a dalokat. Vagy Jelly Roll Mortont, aki a dzsessz történetének első nagy alakja volt. De említhetném a második kötetből a remek zongorista Erroll Garnert, a dzsessz fejlődését hosszú távon meghatározó Lennie Tristanót vagy a progresszív dzsessz legnagyobb alakját, Stan Kentont. Véleményem szerint ők éppúgy kihagyhatatlanok egy ilyen műből, mint a közkedvelt muzsikusok, Louis Armstrong, Charlie Parker, Miles Davis vagy Stan Getz.

- A kötetben szereplők közül a legfiatalabb Keith Jarrett is elmúlt hatvan. Nála ifjabb muzsikusok szóba sem jöhettek?

- Túl közel vannak hozzánk ahhoz, hogy valóban érdemben tudjunk véleményt mondani jelentőségükről, pályájukról. Ráadásul, miután alapvetően építek a társadalmi környezetre, az adott politikai-gazdasági helyzetre és azok dzsesszre gyakorolt hatására, ezekre szintén nincs még elég rálátásunk. De sosem mondtam, hogy többet nem akarok írni erről a témáról. Sok fontos muzsikus - mindenekelőtt terjedelmi okok miatt - így is kimaradt. Az első kötetből például Earl Hines, Roy Eldridge vagy Fats Navarro, a másodikból meg mondjuk Gerry Mulligan, Chet Baker, Oscar Peterson vagy Wayne Shorter. Nem zártam le magamban a dolgot, elképzelhető, hogy néhány év után velük önálló kötetben foglalkozom.

- Az eddigi két kötet nem csak tartalmában, de rendkívül igényes kivitelében is kiemelkedik a mostani kínálatból. Nem véletlen, hogy a tavaly karácsonyra megjelent első kötet a Szép Könyvek pályázaton - tizenkétezer könyv közül - ötödmagával díjat is nyert. Hogyan talált hozzá kiadót?

- Amikor könyvkiadót kerestem, mindenhol visszautasítottak, mondván, a dzsessz senkit sem érdekel. 2004 szilveszterén egy házibuliban elmeséltem valakinek az ötletemet, aki mindjárt mondta, ő ismer egy alkalmas kiadót. Igaz, éppen átalakuló félben vannak, de talán érdemes lenne megpróbálkozni náluk. Elvittem hozzájuk a kéziratot, megtetszett nekik, s amikor 2005 szeptemberében létrejött a Pro Die kiadó, ez lett az első kiadványuk. Elképesztő szeretettel és empátiával álltak hozzá. Régi grafikus barátom, Szyksznian Wanda pedig a könyvben szereplő muzsikusokhoz remek portrékat készített. Amolyan montázsokat, melyek önmagukban is fejlődéstörténetek, hisz az adott művész három-négy korszakából használt fel hozzájuk képeket. Friedrich Károly személyében pedig kiváló zenei lektort is kaptam.

- Úgy tudom, készül egy harmadik kötet is, melyben - hasonló tematikában - a hazai dzsessztörténetet igyekszik feldolgozni.

- Eredetileg valóban így gondoltam, de sajnos elég kevés a mély és velős portrékhoz szükséges irodalom. Ezért aztán Pallai Péter barátommal - aki a harmadik kötetnél szerzőtársam lesz - úgy döntöttünk, hogy a legfontosabb muzsikusokkal - Tabányi Mihálytól Oláh Kálmánig - külön elbeszélgetünk, amolyan oral history-t állítunk össze, s azon keresztül rajzoljuk meg a magyar dzsessz történeti ívét. Értelemszerűen beleágyazva a magyar történelembe, hogy miként hatott a társadalmi környezet az egyénekre, és a muzsikára, illetve az egyének a zenére és a környezetükre.