Márk

A szék sem jelent akadályt

2007.10.18. 00:00

Programkereső

Eddie Palmieri, a dzsesszbe oltott salsa királya két hónapon belül másodszor járt Budapesten: a Sziget Fesztivál után most a Művészetek Palotájában izzította a levegőt. A környezet ugyan teljesen más volt, a zenekar felállása és programja sem volt azonos, de az kiderült, hogy Palmieri minden körülmények között képes a lehető legjobb hangulattal beborítani a rendelkezésére álló teret.

A Művészetek Palotája kialakításánál fogva gyakorlatilag alkalmatlan olyan zenék bemutatására, amelyek előírásszerű velejárója a közönség megtáncoltatása. Ezért mindenképpen kihívást jelenthetett a háromnapos Latin Fesztivál fellépőinek, hogy az ülős, koncertszerű körülményeket hogyan állítják a maguk oldalára és miképpen vonják ki a produkció egészéből a muzsikájukhoz tartozó leglényegibb elemet.

Az első két napon tangó és kubai zenék hozták lázba a közönséget, Palmieri összegző latin stílus-kavalkádja pedig a zárónapra került – és azt hiszem, a helye pontosan itt is volt. Persze, mások gyűltek össze itt a nézőtéren, mint a nyár végén a Szigeten, talán az összetétel sem volt annyira nemzetközi, ráadásul a Müpába lehet flitteresen öltözködni, az itt-ott felcsillanó strasszok pedig különösen jót tettek a hatvanas évek, úgynevezett Fania-korszakának megidézéséhez.

Palmieri New Yorkban született, igazi "Nuyorican", vagyis Puerto Ricoi gyökerekkel rendelkező, de az amerikai nagyvárosban élő muzsikus. Herbie Hancock, Thelonious Monk és McCoy Tyner neveit említi leggyakrabban, ha a zongorajátékát meghatározó dzsessz-ikonokról faggatják; latin-körökből pedig Tito Puente, Celia Cruz és Ray Barretto, a Fania-korszak közelmúltban elhunyt sztárjai álltak hozzá legközelebb. A Verve lemezcégnél készített közös lemezt Cal Tjaderrel, majd a 70-es években a Fania kiadónál a New York-i salsa legnagyobbjait összegyűjtő All-Stars gárdában szerepelt. Mai napig sorra készíti lemezeit, sűrű koncertprogramja mellett pedig több formációt is fenntart. A szigeti és a Müpás koncert is részben eltérő volt, hiszen a Latin Fesztiválra éppen az a Brian Lynch trombitás nem érkezett a zenekarral, akivel közösen kapta Palmieri legutóbbi, kilencedik Grammy-díját a "Simpático" című lemezért, a legjobb latin dzsessz-lemez kategóriában, 2006-ban.

Az est kétségtelen főszereplője Herman Olivera, a fehér öltönyben és a panama-kalap anyagból szőtt változatában elegánsasan táncoló énekes-frontember volt. A rumbatök használatát tökélyre fejlesztette, méltó társként ritmizált a masszív ütős-szekcióval párhuzamosan, bariton hangja pedig az idő előrehaladtával mind színesebbre festette az örök nyár vidékéről alkotott – az amúgyan sem a szürke munkás hétköznapok képzetével párosuló – gondolatainkat. Mellette a kis pengetős ember hangszere bizony nem a gitár, hanem a duplikált húrú tres volt, főleg a kubai zenék jellegzetes ritmus- és szólóhangszere. Nelson Gonzales a Szigeten többet mutatott, ám radikális, rockosan torzított szólója valamelyest orientálta is a közönséget: kiderült, ezen az estén nem pusztán a latin patternek lendülete görgette tovább az idő kerekét, hanem egyedi dzsessz-arrangeok is beleékelődtek a harmóniai egységbe. Az élmény így még teljesebb lett, még akkor is, ha talán voltak olyanok, akik várakozásukkal ellentétben egy konszolidált, könnyen fogyasztható latin este helyett a salsa jelenének kissé kísérletező, ugyanakkor a legaktuálisabb állomásával szembesültek.

A hangszerelés tágnak aligha nevezhető keretek között mozgott, igaz Palmieri fő erényei között a hangszerek zenekari pozicionálása éppúgy szerepel, mint pianista képességei. Mint kiderült, erény lehet az is, ha szűk lehetőségek között egy tág univerzum kapuit vagyunk képesek megnyitni, ugyanis Palmieri egy hagyományos latin kombó (zongora, 3 ütős, basszus, pengetős hangszer és ének) mellett összesen kettő harsonát alkalmazott és így produkált nagyzenekari hangzást.

6a15f1ee-689b-48df-b39d-8ae6ba42d203

Palmieri bájosan közvetlen volt, és talán a dzsesszre hangolt koncert velejárójaként a Szigeten bemutatott, kimondottan a színtiszta latin zenei világra koncentráló program után most megmutathatta valódi énjét. Akkor alig zongorázott, most azonban játékával húzta magával a zenészeket, kedélyesen biccentett néha a fejével és abból társai máris tudták, hogy témaváltás következik. A megkomponált részek a laza hangulati kötések mentén szerveződtek egységgé az improvizációs pillanatokkal és Palmieri kezdett egyre érdekesebben játszani. Tetszett, hogy a számára betolt hatalmas Steinway D-modellen ha két futamot megeresztett; helyette a kottatartóra pakolt szintetizátort gyömöszölte, ám ennek is oka volt. A zsigeri zenekarvezető pontosan érzi az arányokat, ezért tudta, hogy dinamikailag a természetes zongora szellős hangzása sehogyan sem fér be a dús ritmusok lüktetése közé, ezért erre a célra kikevert, dinamikusabb zongora hangszínen játszott – egyáltalán nem volt zavaró. Időnként a kifejezetten bonyolultnak ható szólamait is ugyanolyan természetességgel és mosolyogva játszotta, mint amikor csak a tempót jelezte a többieknek.

Bizonyosan valami mester-tanítvány viszony lehet a zenekari tagok és Palmieri között, mert ugyan egymás elválaszthatatlan részeiként működöt mindegyikük, mégis akadt olyan, aki vizsgára kényszerült a "tanár úr" előtt. A köpcös bongós legény aránytalanul sokat szólózott és közben zenei értéket szinte alig produkált, míg bemutató jellegű attrakciói (hogy mennyit képes egy másodperc alatt ütni a tenyereivel) a cirkuszban is megállták volna a helyüket. A hangsúly mégsem csúszott el a lényegről: Eddie Palmieri a sont, a guarachát, a guajirát, a bolerot, a cumbiát, a guaguancót, a cha-cha-chát, vagyis a salsa legtöbb hajtását olyan természetességgel ötvözi dzsessz-elemekkel, mintha az afro-amerikai gyökerű zenék mindig is párban jártak volna latin szívélyességgel és a széksorok szűkösségén is áthatoló táncritmusokkal.

(2007. október 7. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Eddie Palmieri (USA) koncertje)