Csilla, Noémi

Sinka Ének

2007.10.22. 00:00

Programkereső

Hej, azt a betyár mindenit ennek a kacskaringós, dúló-fúló, tíz fillérér’ szemen szúró, nagyhangú, dölyfös világnak! – fakadtam volna ki fennhangon, de tudtam, hogy nem érdemes. Meg aztán a második, harmadik gondolat elnyomta felindultságomat: hogy így kelljen szárba szöknie a tehetség magjának! – sopánkodtam csendesen…

Mi lett volna, ha azon a fosos bárányon Petőfi-kötet helyett másfél liter törkölypálinkát vált ki magának az a bojtárfiú? Ha a kebelét feszítő strófákat nem adja át az örökkévalóságot hirdető papírosnak, hanem elereszti a bondorákon síró szélnek? Vagy ha ereje nem engedi, hogy kiszakadjon onnan, ahova köti a rög, és megmarad afféle "Hortobágy poétájának", hogy a szívében nőtt megannyi virágot a csorda népek lelegeljék?

– Így tipródtam magamban, amikor Sinka István költészetének remekeit egy újszerű, mégis autentikus megvilágításban láttató kiadványt forgattam a kezemben: Sinka Ének. Ez a címe Berecz András legújabb, "kétlemezes könyvének". Így kell leírnom, mert a két CD-lemeznyi ének előszavának sorai, a dalok szövegeinek leírása oly míves keretet kaptak, hogy azt nem lehet holmi egyszerű lemezborítónak tekinteni. Most, a lemezbemutató koncert közeledtével ismét elővettem, hogy néhány jó szívvel rótt bekezdésben, a lehető leghívebb felvezetéssel tudjam ajánlani ezt a nem mindennapinak ígérkező eseményt. A mindenség egy csirkecsonton is meg tud fordulni. Sinka István, a bihari legelők mezítlábas "fekete bojtárja", a huszadik századi magyar irodalom történetének egyik legdrámaibb hangú, legelkeseredettebb és – talán éppen indíttatásánál fogva – legeredetibb költőjévé vált. De nem lehet tisztem Sinka költészetének ki tudja, hányadik méltatása, netán esztétikai elemzése. Ezt meghagyom a nálam ehhez sokkal jobban értő tollforgatóknak. A magam részéről sokkal izgalmasabbnak tartom azt a foglalatot, amelyben Berecz András elénk tárja Sinka István verseit.

Ha ezt a kifejezést halljuk: "énekelt vers", lelki füleinkkel szinte önkéntelenül, a világ legtermészetesebb dolgaként várjuk, hogy megszólaljon egy (leginkább akusztikus spanyol) gitár. Aztán a gitár mellett szólhatnak ott más hangszerek is. Sebő Ferenc révén még akár egy tekerő is, vagy más emlékeinkből előléphet a cselló és persze a blockflöte, okvetlenül. Berecz András, aki eddig csak népdalt énekelt, most dallamot kölcsönzött Sinka verseinek, de eddigi zenei pályafutásához híven azt úgy sikerült kikanyarítania, hogy vers és népdal itt alig válik külön egymástól. Ő maga a bevezetésben erről így vall: „Dallam az itt elhangzó versekhez úgy került, ahogy a hagyományban és főleg a pásztorhagyományban még ma is szokott: amely szöveg és dallam titokban összemelegedett, majd ’félhangosan’ a mások szemöldökit se rántotta magasba, együtt maradt. Itt-ott a dallamok
megváltoztatásaiban olyan régi pásztornótafák, sirató asszonyok voltak mintáim – hangfelvételekről –, akik hajlékonyságukkal, lelisükkel [t.i. változatképző készségükkel], szövegek dallamok felszakasztásaival, igazításaival többek közt Bartók és Kodály csodálatát is kivívták.” Bihar, Békés, a Hajdúság és a Nagykunság dallamhagyományával, az itteni pásztorélet jellegzetes hangszereivel: furulyával, dudával, bondorával (azaz citerával), tárogatóval, facimbalommal ötvöződik itt Sinka István költészete. És a versek mellett, azokkal teljes harmóniában megszólalnak valódi népdalok, kiszámolók, mondókák, Istvánnapi köszöntők is – mind magas szintű, hiteles tolmácsolásban. Ez az a zenei világ, amelyben a költő maga is eszmélt, és csak a véletlen műve, hogy Kodály nagyszalontai gyűjtése alkalmával Sinka maga is nem vált a népzenekutató adatközlőjévé. (Éneklésének kései hangfelvétele bizonyítja, hogy bizton meg tudott volna felelni a mester kritikus zenei érzékének.)

57574676-e70a-4965-98d0-e6da31bb3020

A magyar hagyományos zenei kultúra hangszeres teljesítményei két társadalmi csoport közegében teremtek legtöbb gyümölcsöt: a muzsikus cigányok és a pásztorok között. Gyaníthatjuk, hogy a nagy népzenekutató előfutárok gyűjtéseiben miért éppen ez utóbbi társaság öntudatos dalai, mívesen faragott, nagy becsben tartott furulyái és mágikus történetek övezte bőrdudái kerültek előtérbe. Ők is azt az őserőt vélték felfedezni ebben a világban, amely Sinka költészetén is önkéntelenül átüt. Az önazonosságnak azt a kontinuitását, amely a huszadik század fájdalmas feldaraboltságában, az egyre szerteágazóbb, egyre megfoghatatlanabb identitás ködében biztos igazodási pontként állhatott a szilárd fogódzókat, a megkérdőjelezhetetlen hivatkozási alapot keresők szeme előtt. A vonósbandák zenészei a pásztorokkal szemben a szórakoztatás sokszor magas színvonalú, ám kötelezően divatkövető személyzetének számítottak. Hogy ez a mesterség mégis találkozott, és kölcsönösen szívélyes, mondhatni stílusformáló kapcsolatban tudott állni a pásztorok világával, azt a Sinka Ének néhány, hegedűvel, cimbalommal kísért felvétele is híven tükrözi. Berecz Andrást ebben a vállalkozásában is a szakma legkiválóbb zenészei segítik. Gombai Tamás, Molnár Miklós hegedülését, Balogh Kálmán cimbalomjátékát vagy Juhász Zoltán dudálását, furulyálását nem szükséges ecsetelgetni, neveik a melléjük rendelt hangszerek esetében a minőség védjegyét jelentik. Mellettük még sok éneklő, zenélő kolléga, egy-egy idős bihari pásztor vagy éppen sípkészítő mondókát harsányan, őszintén elkiáltó gyermek hangja is felcsendül a felvételeken. Reméljük, a koncertről sem fognak hiányozni.

És hát igen, itt van maga a főszereplő. Berecz András negyedszázados szakmai pályafutásának tanúsága egy lángoló felkiáltójel lehet a Kodály nevét ma oly szívesen használó szólamok lápjában. Gondoljuk csak el: a dal – költészet. Létét az ember önkifejezési igényének, abban is az "emeltszintű" közlés szükségének köszönheti. Dalban azt is el lehet mondani, amire nem elég a beszélt nyelv, a dal átviszi azt az üzenetet is, amelynek terhét nem bírják el az egymásba öltött szavak. És mivel a dal költészet, ezért emeli a lelket. Oldja és köti háborgásait, vigasztalja bánatát, vagy a csillagokig elrepíti örömujjongásait. Minden ma élő, átlagos zenei érzékű, nyolcvanéves parasztember ezrével hordozza magában az ilyen költészet strófáit. (És akkor mi, huszon-, harminc-, negyvenesek még holmi haladásról győzködjük magunkat. Kodály országában…) Ennek a hol kifinomultan érzéki, hol szókimondón vádoló, komor zenei-poétikai műveltségnek a felmutatására vállalkozott Berecz András. Mindig megtalálja a dalban azt a mélységet, amellyel a konkrét tartalmakon túl is üzenni tud, még azoknak is, akik már semmilyen szállal nem kötődnek a guzsaly szárához, és a legködösebb álmaikban sem fogják már az eke szarvát. Az egyetemes értékeket keresi és mutatja fel, ezekre eszméltet a folklór és a műköltészet mezsgyéjén bucskázó Sinka Énekben is.

Európa közepe táján az itt élők súlyos millióinak gyökerei a Sinkáéhoz hasonló szegényparasztok, zsellérek, pásztorok világába nyúlnak vissza. És eme nem is olyan távoli felmenők hagyományos műveltségét valójában csak a szegénység választotta el a szerencsésebb, vagyonosabb gazdákétól. A kettő egyébként ugyanazon tőről fakadt. Erről nyesegette a jó népet szorgalmasan, új világot hirdetve az elmúlt száz-egynéhány esztendő. És most itt állunk, próbálunk magunkra aggatni különféle ál-lombokat, de félő, hogy már nagyon nincs mire. Berecz András, mint eddig oly sokszor, most a Sinka Ének dalaival is felnyalábolt néhány oltógallyat. Elhozta, hogy készséggel felajánlja értünk/nekünk. Aki hittel átveszi, abban új erőre kaphatnak. Gyertek, hallgassátok…

(2007. október 28. 19:30 Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - "16 éves se voltam" - Berecz András előadása; km.: Berecz András (ének, mese), Juhász Zoltán (furulyák), Szabó Dániel (cimbalom), Ökrös Zenekar)