Valér

Rezes Hanuka

2007.12.20. 00:00

Programkereső

Frank London és Boban Markovic már régen összeszövetkeztek és annak ellenére megtalálták a közös hangot, hogy az általuk képviselt zenei stílusok és kultúrköreiknek tradíciói egészen más gyökerekig vezetnek vissza.

A világzene egyik lényege persze ez a nagyfokú kumulációs adottság, bármiféle nemzeti sajátosságot hordozó motívum magától értetődő természetességgel válhat részévé a világ másik vidékén honos zenének. A közös előadásnak ez a része különösebb gondot nem is okozott, de egy jó koncertnek más feltételei is vannak.

A Frank London’s Klezmer Brass Allstars és a Boban Markovic Orkestar koncertjeire, majd közös szereplésére a Hanuka alkalmából került sor. A külsőségek is igyekeztek tükrözni az ünnepi hangulatot: egy szép nagy menóra állt a színpad jobb szélén, amit a szent idézetek skandálása közben igyekezett meggyújtani egy kántor (bár nem vagyok benne biztos, hogy kántor volt az illető) és segítői. A gyertyák nem akarták az igazságot, elképesztő szerencsétlenkedés vette kezdetét, az éneklő ember még káromkodott is egyet a mikrofonba – mindez lényegtelen momentum volna, ha nem arról a hozzáállásról szólna, ami egy közepes esztrád műsorba torkollott ahelyett, hogy valamiféle emelkedettséget sugárzó eseményen lehettünk volna jelen.

Frank London testében szerencsére a jó színpadi készséggel megáldott muzsikus lakik, ügyesen alkalmazkodik a legidétlenebb körülményekhez is, és zenekara koncertjének szimpatikus felütésévé változtatta a gyertyasor körüli malőrt. A trombitás zenekarvezető tagadhatatlanul a műfaj egyik legjobb hangszerese, azt is bátran megengedheti magának, hogy csak a legritkább esetekben játsszon tisztán. A tiszta játék úri passziójára tartogat egy másik trombitást: a dzsessz történetéből ismerünk hasonló muzsikust; például az Art Ensemble of Chicago egykori trombitása, Lester Bowie építette ily módon önálló, rezes-alapú zenekarát, a Brass Fantasyt.

3038e5f5-7017-4f36-a844-846c866f6cee

Láthattuk és hallhattuk is, London valóban a trombitások felső köréhez tartozik, humoros szkeccsbe fordítja túlságosan is figuratív játékát, ám igazán maradandót a Klezmatics-szel alkotott, jelen zenekarának hatása kimerül a hangulat fokozásának képességében, repertoárján – bár ez nyilván az ünnepnek szólt – jó hangulatú hanuka-dalok és egyéb mulatós számok (leszámítva az izraeli himnusz parafrázisát) szerepeltek. A nagyjából félórás produkció különösebb elemzésre nem alkalmas, az egyes zenészek közül a klarinétosnak adatott egy komolyabb szóló.

E rövid idő alatt is nyilvánvalóvá vált, hogy a koncert tulajdonképpen nem is koncert, hanem közösségi élmény, buli, amit a jelenlévők tesznek azzá, ami. Már a nyitó szám alatt zajlott a küzdőtérre berendezett széksorok mögötti szabad területen a körtánc: meglepően összeszokott társulat benyomását keltette a spontán szerveződő tánckar.

Boban Markovic masszív társulata ott folytatta, ahol Londonék abbahagyták: a klasszikus szerb rezesbanda bombasztikus hatása majdnem mindig elegendő ahhoz, hogy megfeledkezzünk arról, hogy amióta Boban Markovic a magyar zenei színtér jeles szereplőjévé vált, ugyanazokat a dalokat tartja a repertoárján. Emlékezzünk csak! Markovic azzal robbant be a köztudatba, hogy ő készítette a Kusturica-filmek zenéjét. Akkoriban mindenki tudta, hogy ez valójában Goran Bregovic volt, így Markovic úgy módosította a történetét, hogy az ő dalait használta Bregovic, de hát ez sem volt igaz. A „Messecina”-t, a „Kalasnyikov”-ot és a Kustirica-filmekből is ismert más népszerű dalokat azóta is játssza – és miért is ne játszaná – az Orkestar, ha van rá igény; ráadásul az esztrád hangulat megfestéséhez (aminek szellemében az említett filmek is készültek) tökéletesen ért Markovic. Kényelmes közreműködésével olyan ünnepet celebrál a trombita-mester, amely kívánnivalót csak akkor hagy maga után, ha zenei csemegét akartunk hallgatni az Arénában.

Sajnos én így érkeztem, így egy pillanatig sem éreztem át, hogy a középpontba állított ifjabb Markovic a trombitán oly nehezen bemutatható körlégzést milyen érett módon produkálja, hiszen a kitartott hang lényege ez esetben cirkuszba való mutatvány volt, semmint a muzsika továbbgördülésének fontos motívuma. A srác alkalomról-alkalomra meggyőzőbb kvalitásairól tesz tanúbizonyságot, a kontraszt mégis nagy, ha a kigombolt farmering mögött körvonalazódó pocak hangnyomást gyakorol édesapja hangszerére.

Az öreg énekhangja amúgyan csodás, afféle rusztikus bel canto; valahogy mégis azt éreztem, hogy a Boban Markovic Orkestar csupán egy jól kitalált gépezet, amely egy percig sem tér le a már bevált útról – ettől viszont unalmassá válik. Nem meglepetés, hogy Frank London zenekarával kiegészülve egy-két látványos, de céltalan és elképzelések nélkül odavetett szólót hallhattunk, illetve a két zenekar (és főképpen tubásaiknak) vetélkedését. London és Markovic közös útja nagyszerűen járható, csupán azzal kell tisztában lenni, hogy túl messzire nem vezet.

(2007. december 11. 20:00 Papp László Budapest Sportaréna (Budapest) - A Brotherhood of Brass a Frank London’s Klezmer Brass Allstars és a Boban Markovic Orkestar közös koncertje)