Pandora, Gabriella

Egy amerikai zenész a jazz-tehetégbörzén

2008.01.22. 00:00

Programkereső

Tekintélyes koncertterem, derekas hírverés, érdeklődő közönség. A színpadon előbb fiatal jazzmuzsikusok adják tudásuk legjavát, majd legendás előadók mutatják meg, hogy is kell ezt csinálni. De ez nem a New York-i Jazz at Lincoln Center programja, a világért sem! Ez kérem a budapesti Müpában első alkalommal tartott Jazz Showcase.

Bolla Gábor

A január 4-6 között rendezett tehetségbörze azzal a céllal jött létre, hogy lehetőséget teremtsen a feltörekvő magyar jazz zenészeknek tehetségük csillogtatására. A jazz helyi méltóságaival együtt jelentős európai szakírók és fesztiválszervezők hallhatták az ország jazzkeresztmetszetét: mindhárom nap négy fiatal együttes játszott a legkülönfélébb stílusokban, a gondosan hangszerelt szvingtől az egészen innovatív és kreatív zenékig, majd a csúcspontot minden este egy hazai jazzóriás koncertje jelentette.

A Showcase remekül megmutatta, Budapest mit nyújthat a jazz szerelmeseinek. Amerikai jazzhegedűsként, és a város friss lakójaként teljesen lenyűgözött, amit láttam, bár, meg kell hagyni, sajnálom, hogy a börze ennyire prominens helyszínre került. Néha úgy éreztem, a kevésbé tapasztalt előadókat feszélyezi a Müpa környezete, a grandiózus, zajtalan teremben sokan inkább hibátlanul játszottak ahelyett, hogy korlátaikat feszegették volna. Ezzel együtt, amikor pénteken és vasárnap eljutottam a rendezvényre, ragyogó formációkat fedeztem fel.

 
 
 

Kiemelkedő Showcase bemutatók

Pénteken lépett fel a Váczi Dániel Trió: a szet indításaként a dobos, Sárvári Kovács Zsolt egy kicsiny zenedobozt szólaltatott meg, amivel gazdag zenei látképeket vetített előre. A sokoldalú formáció ennek megfelelően néha magával ragadó finomsággal, máskor pedig meglepő lendülettel játszott, az egyik pillanatban befelé forduló, a másikban rockos hangzást mutattak, de mindvégig magabiztosan és kreatívan kalandoztak a dallamvilágokban. Váczi Dániel szoprán- és altszaxofonján átgondolt szólókat játszott, Horváth Balázs pedig bőgőn adott biztos alapot.


Dés András

Dés András perkás lendületes előadásmódját már ismertem, ezúttal saját triójában játszott Oláh Szabolcs gitárossal és Szandai Mátyás bőgőssel. Dés fantáziadús, szenvedélyes és tüzes zenéje mindig elkápráztat, a föld minden részéről válogatott ütőhangszereket és ritmusokat könnyedén, energikusan és lelkesen ötvözi. Sőt, annyi eltérő ötletet rakott össze, hogy már-már barokknak tűnt a játéka, a komplex ritmusok néha szinte elnyomták a dallamokat. Mindenesetre tagadhatatlanul izgalmas előadó, amikor a formációval szinkronban van, élmény hallgatni az újabb és újabb ritmusok által létrehozott zenei párbeszédeket.

A Peczek Lakatos Trió igazi családi együttes. A 15 éves, autodidakta zongorista, Peczek Lakatos Adorján a 17 éves bőgőssel, Krisztiánnal és a rangidős, 25 éves dobossal, Andrással együtt bizonyítják, a vér nem válik vízzé. Néha úgy tűnt, nem is hallgatják egymást, hanem olvasnak egymás gondolataiban. A fiatal Adorján villámgyors szólójával indította, játéka annyira energikus volt, hogy pár futamba kissé belegabalyodott, de ettől nem tántorodott meg, bátran ment tovább. Ez elismerésre méltó, hiszen a Showcase legtöbb előadója inkább biztonságosan játszott, nem vállalt kockázatot. Adorjánt viszont egészen magába szívta a zene, senki és semmi nem tarthatta vissza. Végül a többieknek sikerült őt lelassítania, így figyelni tudott a dallamok tiszta játékára is. A zongora és a bőgő fantasztikus duettjében az elképesztően tehetséges Krisztián olyan lírai frázisokat csalt ki hangszeréből, hogy a lélegzetem is elállt. A zongorista szelíd, érzelmes szólóval válaszolt, amelyben Monk hatását lehetett hallani, a negatív hellyel játszott. Bár a fiatal zenésznek nyilvánvalóan nem okoz gondot a gyors játék, szerintem a hangok közötti csendet kihasználva találja meg majd a művészetét.

A 21 éves Oláh Dezső szintén káprázatos muzsikus, kvartettjét vasárnap hallottam először. A virtuozitásához nem fér kétség, már az első billentyűérintésénél látszott, mestere hangszerének. Viszont komponistaként is kiváló, a dallamokhoz olyan tehetsége van, ami szólóit is éretté és tisztává teszi. Kitűnő szerzeményeket alkotott, gazdag harmóniái pedig zenésztársait is láthatóan inspirálták, a formáció örömmel és lelkesen játszott. A fiatal trombitás, Subicz Gábor a nehezebb részeknél is formában volt, a Footprints alatt pedig egészen nekilendült. Horváth Pluto József basszusgitáros nem csak a biztos alapot nyújtott, szólistaként is félelmetes volt, de Nádor Dávid dobos is méltó tagja a rendkívüli együttesnek.


Szakcsi Lakatos Béla

Számomra a Showcase legkiemelkedőbb pontját Szakcsi Lakatos Béla mesteri játéka jelentette. Koncertje minden szempontból élmény volt. Sehol egy felesleges hang, egy túlzó frázis, Szakcsi a spontán komponálás valódi jelentését tárta elénk. Bolla Gábor, a 18 éves szaxofonzseni csatlakozott hozzá, ő a Giant Steps-ben egy igazi szabad szólóval indított, és a későbbiekben sem fogta vissza magát. Egri János lendületes és finom bőgőjátéka remekül egészítette ki Jellinek Emil erőteljes dobjátékát, az örömteli, tiszta lüktetés a többieket is megfertőzte. Béla és Emil iskolás gyerekek lelkesedésével provokálták egymást, egy zenei ötletet sem hagytak veszni. Ilyen a legjobbfajta straight-ahead jazz: kiszámíthatatlan, virtuóz, és feltüzeli a hallgatót.

 
 
 

A magyar jazz jövője

A börze programjában helyet kapott egy angol nyelvű kerekasztal beszélgetés is, itt nemzetközi résztvevőkkel együtt vitatták meg a magyarországi jazz helyzetét. Magyar részről Zipernovszky Kornél indította a fórumot azzal a kijelentéssel, amely szerint a magyar jazz kamaszkorát éli. Elmondta, hogy Magyarország ragyogó zenészekkel büszkélkedhet, de a közönség létszáma még nem elég nagy, ezért a sok muzsikusnak vagy a műfajt, vagy az országot kell elhagyniuk, ha meg akar élni. A beszélgetés ezután a helyi szcéna megerősítéséről szólt, Zipernovszky szerint az államnak több forrást kell biztosítania fesztiválokra, képzésekre, és más hivatalos programokra, hogy fellendítsék a helyi jazzéletet. Itt meglepődtem zsigerből adott, nagyon is amerikai válaszomon. Miután évekig hibáztattam az Egyesült Államokban a művészetre szánt állami támogatás hiányát, most úgy reagáltam, bár fontos a pénzügyi támogatás, egy erős helyi jazzkultúra még fontosabb lenne.

Érdekes, hogy sok jazz zenész nő fel viszonylag kevés muzsikuscsaládban, erre Lakatos Peczekék kiváló példát mutatnak. Miután a zenével nőttek fel, előnyük óriási, a jazz számukra nem csupán hobbi, hanem életmód. Amikor New Orleansban éltem és zenéltem, rájöttem, minél erőteljesebb a helyi kultúrában a jazz szerepe, annál jobbak az előadók és annál lelkesebb a közönség. A jazz ott a város életének szerves része - nem csak hivatalosan, hanem napi szinten is. A hurrikánok előtt ismertem olyan családokat, akiknél minden bulin, minden temetésen és minden ünnepen jazz szólt. Nem mindannyian növünk fel New Orleansban, vagy jazz-családban. De a világ bármely pontján, egy erőteljes és organikus jazz közösség az, ami a jó zenészeket és a jó zenét termeli.

Éltem és zenéltem New Yorkban, San Franciscóban és New Orleansban. Igazi, lélekemelő jazz zenei élményem viszont szinte soha nem volt olyan formális helyszínen, mint az osztályterem, vagy a koncertterem. Legjobb szólóimat is akkor játszottam, amikor kis klubokban jammeltem hajnali kettőkor, nálam 20-30 évvel idősebb előadókkal. A csak zenészek által látogatott kicsiny bárokban hallottam a legszebb muzsikát. Sokszor a kiemelkedő jazz irányzatok is egyes klubokhoz, utcákhoz és környékekhez kötődnek. A negyvenes években New York 52. utcája volt a bebop hazája, mostanában pedig helyi stílusok alakultak ki San Francisco Mission Negyedében, a Bruno’s klubban, vagy a manhattani Lower East Side Tonic klubjában.

Amerikai szemszögből mindenképp úgy tűnik, Budepestnek erősebb szcénára van szüksége. Kevés helyszín tud igazán magas színvonalú zenei élményt adni, kisebb, kötetlenebb helyek kellenek, ahol a zenészek találkozhatnak, jammelhetnek, versenghetnek, és zenei ötleteket cserélhetnek. Az erősebb szcéna pedig a közönséget is vonzza, és arra ösztönzi, hogy értőbben közelítsenek a zenéhez.

Úgy tapasztaltam, a jazz műfajának rosszat tesz, ha úgy kezelik, mintha a klasszikus zene egyik irányzata lenne, amit kötelező lenne ismerni – egy olyan művészeti ág, amit sokan tisztelnek, de kevesen szeretnek. A jazz valóban nem a legkönnyebben befogadható zene, hiszen összetett és intellektuális kihívást jelent. De nem a formális koncerthelyszínek csillogó programjában van a legjobb helye. A jazz puszta érzelem, szabályszegés, a határok kitolása. Nem kell udvariaskodnia. A közönség akkor fogja megszeretni a jazzt, ha olyan előadókkal szembesülnek, akik a lelküket is kiteszik a színpadon.

Nemrég két új budapesti jazzklub is megnyílt, talán a változás, amiről beszélek, már el is indult. A zenészek itt vannak, a tehetség itt van. A helyi jazz előtt nagy lehetőségek állnak. Én mindenképp kíváncsi vagyok, mit hoz a magyar jazz jövője.

(2008. január 4-6., Művészetek Palotája (Budapest) - Jazz Showcase)