Lázár, Olimpia

Hard bop tiszteletadás Michael Breckernek

2008.01.24. 00:00

Programkereső

Tony Lakatos kezdeményezése nyomán Michael Brecker-emlékkoncertet rendeztek a Művészetek Palotájában. A Németországban élő magyar szaxofonos által létrehozott szupergroup műsorára a hazai jazzélet színe-java kíváncsi volt.

Azért érdemes ezt a legutóbbi mondatot megjegyezni, mert az eset szokatlannak mondható. Az utóbbi években világhírű művészek sorát láttam vendégszerepelni különböző honi porondokon, ám e koncertekről a magyar jazzélet távol maradt, néha egy-két árva muzsikus lézengett a nézőtéren. Vajon ezúttal mi indokolta a nagy érdeklődést? Brecker nimbusza? Tony Lakatosé? A szupergroup többi tagjáé? Mindez együtt? Vagy egy ezeknél sokkal materiálisabb okkal lenne magyarázható a szakemberek jelenléte? A kérdés maradjon nyitott.

Aligha megkérdőjelezhető, hogy Tony Lakatos szép és nemes kezdeményezéssel állt elő, amikor kiváló magyar és külföldi zenészekkel Brecker-emlékestet szervezett. Adódik azonban egy kérdés, melyet szintén nem a kritikus tiszte megválaszolni: 2007-ben sajnos elég sok meghatározó jelentőségű jazzmuzsikus hagyott itt minket, olyanok is, akik fél évszázadon át szerepeltek a műfaj élvonalában, s hangszerük egyedülálló mestereiként emlegették őket Detroittól Varsóig. Ilyen volt a zongorista/hárfás Alice Coltrane (meghalt 2007. január 12-én), John Coltrane felesége és zenészpartnere a szaxofonos utolsó éveiben; a hegedűs Leroy Jenkins (meghalt 2007. február 24-én), a free mozgalom egyik kulcsfigurája; a klarinétos Tony Scott (meghalt 2007. március 28-án), Billie Holiday egykori kísérője, akinek művészetére Olaszország és Amerika egyaránt büszke lehet; a zongorista Andrew Hill (meghalt 2007. április 20-án), a mértékadó Blue Note kiadó egyik meghatározóan fontos művésze; valamint a dobos Max Roach (meghalt 2007. augusztus 16-án), akit elegendő a saját nevével jellemezni, hiszen az egyetemes jazztörténet kiemelkedő alakja. Nos, miért van az, hangzik a második nyitott kérdés, hogy a műfajnak eme tiszteletet parancsoló reprezentánsai emlékére nem rendeznek hangversenyeket Budapesten? Vajon nincs-e mindez összefüggésben a jazzipar gépezetének mai, az üzleti szempontokat nemegyszer a „békebeli” jazz-feeling, sőt, alkalmasint a zenei minőség kárára érvényesítő működésével? Higgadt hangnemű vitát, szakmai érveket sorakoztató kerekasztal-beszélgetést érdemlő probléma ez.

A Brecker-koncert a fenti kérdőjelek kitevése ellenére is dicsérő kritikát érdemel. Lakatosék két szaxofonossal bővített klasszikus akusztikus hard bop felállásban emlékeztek az egy évvel ezelőtt elhunyt amerikai muzsikusra. A zenekarból többen, így a bőgős Boris Kozlov és a dobos Adam Nussbaum zenészpartnere volt Breckernek, testvére pedig, a trombitás Randy Brecker pályája kezdetétől mindennapi munkakapcsolatban állt öccsével. Együtt játszottak a Dreams nevű jazz/rock együttesben, s ugyancsak közösen alapították meg a példátlanul sikeres Brecker Brotherst. Tony Lakatos mellett két további tenoros színesítette az emlékzenekart: mind Rick Margitza, mind pedig Gary Thomas neve jól cseng a fusion zenéket kedvelők fülében, ezúttal azonban a bíráló minden elfogultság nélkül kénytelen bevallani: egy Brecker-Lakatos-Oláh-Kozlov-Nussbaum felállású klasszikus hard bop zenekar játékának még jobban örült volna. Thomas kedvetlenül fújt, Margitza terjengős szólói többször útvesztővé váltak, ahonnan csak nagy erőfeszítések árán tudott a muzsikus visszavergődni a témához. Lakatos sokkal tetszetősebb szólókkal kedveskedett a hallgatóknak, újabb bizonyítékát adva, hogy az egymástól legeltérőbb formációkban és stílusokban képes feltalálni magát anélkül, hogy egyéniségét feladná.

Randy Brecker szintén kellemes pillanatokat szerzett játékával. Lemezein gyakran esik áldozatul a képzett instrumentalista a divatos stílusirányzatoknak, itt azonban kristálytisztán szólt a hangszere. Oláh Kálmán nagyszerű Night Silence témájában különösen feltűnő volt Brecker játékának érzékenysége.

9545e11a-16c5-442d-bbd9-d911d161e48d

A ritmusszekcióból Oláh és Nussbaum nevét kell feltétlenül kiemelni. Kozlov ezúttal szerényebb szerepet vitt. Oláh Kálmán néhány igen finomra csiszolt szólóval gazdagította a koncertet, Nussbaum hangszere pedig szinte végig külön életet élt, távolról a régi Blakey-felvételeket idézve, ahol nehéz eldönteni, vajon a dobos kiszolgálja vagy titkon irányítja a fúvós szólistákat.

A műsort összeállítók szakavatott kézzel nyúltak a Brecker-életmű egy-egy tényleg fontos darabjához (Not Ethiopia, Straphangin’), ezeket stílusban harmonizáló saját szerzeményekkel (Lakatos, Oláh) és híres zeneszerzők (Ivan Lins, Horace Silver, Don Grolnick) szintén jól megválogatott kompozícióival egészítették ki. A hosszú szaxofonintró ellenére izgalmas élmény volt a Margitza játékát kidomborító Love Dance, melyet általában énekesnők tűzik műsorukra. Gary Thomas a szünet után helyenként fuvolára váltott (Straphangin’, Night Silence). Valami enyhe tétovaság ekkor is maradt a soundjában, de még így is jobb lett volna, ha tenorszaxofont ezen az estén nem vesz a kezébe.

(2008. január 19. 19:30 Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) – Michael Brecker-emlékkoncert; Randy Brecker (trombita), Tony Lakatos, Gary Thomas, Rick Margitza (tenorszaxofon), Oláh Kálmán (zongora), Boris Kozlov (bőgő), Adam Nussbaum (dob))