Alfréd

A jazzközönség ünnepe

2008.04.02. 00:00

Programkereső

A Magyar Jazz Szövetség legnagyobb dobása évek óta a Jazzünnep, afféle országos csillagtúra, amelyet idén már tíz városban rendeztek meg, esténként több zenekarral, helyi erőkkel közösen. A budapesti fesztiválon feltűnt a közönség odaadó és értő figyelme.

A hazai jazzélet, bár rengeteget fejlődött az utóbbi két évtizedben, még mindig nehezen szabadul a kettősségtől, hogy míg egy-egy Bobby McFerrin, Woody Allen vagy Chick Corea rendszeresen stadionokat tölt meg, az európai csúcsközelben mozgó hazai előadóink népszerűsége sokkal elmarad ettől. Ezért is igyekszik a rendszerváltás táján Gonda János és mások által alapított Magyar Jazz Szövetség a műfaj hazai (és a hazai műfaj!) népszerűsítését minden eszközzel elérni, koncertek és fesztiválok szervezésével is, ami nem feltétlenül tartozna non-profit szervezetek tevékenységébe.

A Magyar Jazz Ünnepe most már komoly hagyománnyal rendelkezik, bár félő, hogy ennek egyik fontos eleme, a budapesti helyszín, megint változni fog. Ugyanis a Benczúr Ház, az egykori „Postás” több kulturális és oktatási intézménynek ad otthont, de a ház jelenlegi tulajdonosai, a Magyar Telekom (az egykori Matáv), a Posta és az Antenna Hungária illetékesei a tanév végétől már nem akarják ott látni az Erkel Ferenc Jazz Szakközépiskolát és a többieket. Hivatalos döntést még nem hoztak nyilvánosságra, de a Damoklész-kard régóta ott lebeg a fejük felett, és most már csak egy hajszál tartja. Kíváncsi volnék a magyarázatára − amennyiben bekövetkezik −, hogy a három cég miért nem ad néhány lukas garast erre a célra, amibe közvetve a Magyar Jazz Szövetség fesztiválja is beletartozik.

A közönség már ideszokott, de sokan jöttek először. Hála a Tavaszi Fesztivál kereteinek, hallottam spanyol, finn, angol és más külföldi beszédet – viszont ők nem nagyon értették a fesztivál bevezető ceremóniáját. A Jazz Szövetség tagsága ugyanis, szintén régóta, megszavazza a Szabó Gáborról elnevezett, életmű elismeréseként járó díjat, amely pénzjutalom is, de az igazi dicsőség éppen a demokratikus, titkos, tagsági szavazásban van. A Szövetség ugyanis nem zárja ki eleve tagjai közül a nem muzsikus tagokat, rajongókat, lemezgyűjtőket, stb. A díj idei nyertese Oláh Kálmán, aki talán a legfiatalabb az eddigi jutalmazottak közül, de elismeréseinek és sikereinek akár vázlatos felsorolására sem elég itt a hely. A papírból olvasott konferálás a díjátadáson és a későbbi koncertek előtt csak magyarul zajlott, de Oláh és társai hamar megvigasztalták a közönség külföldi részét. Ahogy ők zenélnek − az alkalomhoz illően pályájának legfontosabb zenekarát, a Trio Midnightot hozta magával −, azt az egész világon azonnal megértik.

Bár a „Postás” barokkizáló emeleti díszterme mázsás csillárjával, szűkecske foteljeivel, hangot és látványt korlátozó boltíveivel távolról sem nevezhető ideális helyszínnek, azért a közönség nem csak jelenlétével, hanem odaadó és értő figyelmével is kitüntette szemlére felvonuló seregét, s tapsait egyszer sem osztotta érdemtelenül. Ezer jele van annak, hogy mennyire „mozog” együtt a nézőtér a zenészekkel: három estén át ennek lehettem részese, és megnyugtató volt látnom, hogy ebben mekkora tartalék, mennyi energia rejlik.

Nem tudom, koncepció volt-e, de mindhárom napnak volt egy emblematikus hangszere, az elsőé természetesen Oláhé, a zongora. Ezt a napot a régi Szabó Gábor-díjasok koncertjeként hirdették meg. Európai szinten is komoly sztárparádé következett, különösen Vukán György játéka volt pazar, az utóbbi években sokat klasszicizálódott a felfogása. Szakcsi Lakatos Bélát a Magyar Jazz Kvartettben hallottuk, Binder Károly pedig Borbély Mihály oldalán duózott, a megszokottól a kortárs irány felé indulva. Az előre kiadott programhoz képest felborult a sorrend, talán azért, mert Vukán nem állandó trióját hozta, hanem régi társát, Kőszegi Imrét kérte fel dobolni, magyarán újra összeállt a legendás Super Trio. Erre talán még többen váltottak volna jegyet, ha értesülnek róla.

A második nap meglepő módon a hegedűé volt, nem kevésbé magas szinten jegyzett előadókkal. Deseő Csaba, minden magyar jazzista közül a legelegánsabb − természetesen nem csak megjelenésben, hanem játékban is −, az idősebb generációt képviselte, Gyárfás István triójának vendégeként. Az első dübörgő tapsot a fiatal, közel húsz főt számláló Free Style Chamber Orchestra kapta, hegedűn Frankie Látó és Kézdy Luca, valamint a hegedűs Szirtes Edina énekszólói taroltak. De hát az együttes többsége eleve vonóskar! Nagy János zenei vezető és társai a szokatlan felállású együttessel nem illedelmes kékharisnyáknak címzett cross-over hangicsálást produkálnak, hanem dögös, ízig vérig mai jazzt varázsolnak. Indulása óta, néhány év alatt a zenekar rengeteget fejlődött.

12072d50-48ec-4256-82e7-7b651ebdc17b

A harmadik nap a szaxofonosoké lett, először a Zeneművészeti Egyetem jazz big band-je játszott. Vezetőjük, László Attila megemlítette ugyan, hogy minden évben szükségszerűen újjáalakul a zenekar és változik a repertoár, de ez a csapat nagyon feszesen, „nagyon együtt” játszott, a Sammy Nestico, Rob McConnell és Thad Jones hangszerelések a Count Basie-féle hagyomány modern felfogásával azt érzékeltették, hogy ezt a stílust méltán tartják a big band csúcsának. A pinceklubban léptek fel a Jazz tanszék hallgatói és az Erkel Ferenc Jazz Szakközépiskola diákjai saját együtteseikkel. A párhuzamosság miatt közülük csak egy zenekart, a jópofa, ígéretes Polite Notice-t hallottam.

Odafent Elek István a jazz-rock Fusio szólistájaként, Dresch Mihály pedig saját kvartettjével öregbítette a magyar szaxofonosok hírnevét. Dresch, aki hasonlóan a legtöbb fellépőhöz, hamar túltette magát a hangosítási nehézségeken (hangpróbára nem mindig maradt idő), sokkal erőteljesebb dinamikával játszott tenoron, szopránon és furulyán, mint amikor utoljára hallottam, január elején. Cimbalmosára, az elképesztő Lukács Miklósra is több szólót bízott, a közönség náluk is boldogan követelt ráadást.

(2008. március 20-22. Benczúr Ház (Budapest) - A Magyar Jazz Ünnepe)