Mátyás

Return to Lenny

2008.07.21. 00:00

Programkereső

A július 5-i Return to Forever koncert előtt utoljára Victor Bailey zenekarával járt nálunk minden idők egyik legnagyobb és legutánozhatatlanabb dobos legendája, aki a hatvanas évek végétől többek közt olyan zenetörténeti jelentőségű formációkban szerepelt, mint Miles Davis zenekara vagy a Return to Forever. Lenny White zeneszerzőként is remek szólóalbumokat jegyez, session zenészként pedig rengeteg lemezen hallható teljesen egyéni játéka. Huszár Endre még az RTF újjáalakulása előtt beszélgetett vele.

Lenny White

Mivel emlékezetem szerint eddig nem járt nálunk, a beszélgetésünk elején megpróbáltam magyarázattal szolgálni rá, hogy miért is volt különleges öröm számomra a személyes találkozás.

Huszár Endre: Amikor Victor Bailey bemutatta a zenekart, nagyjából ugyanazokat a meghatározó hatású élményeket sorolta föl veled kapcsolatban a saját fiatal korából, mint amiket akár én elmondhattam volna, az egyetlen különbség az volt, hogy vele ellentétben én sosem gyakoroltam a lemezeidre, mert annyira egyedi módon bánsz a tempókkal, hogy teljesen reménytelennek találtam volna megkísérelni az ”együttjátszást”. Hangszeres előadóként a zenére gyakorolt hatásod mellett azonban szerintem legalább olyan fontos, amit szerzőként valósítottál meg az elmúlt évtizedekben. Az első ilyen élményem a Streamline album volt 1978-ból (ez volt Marcus Miller egyik első lemezfelvétele), amely amellett, hogy még mai füllel hallgatva is fantasztikusan szól, zeneileg is sok tekintetben évekkel megelőzte a korát. Nemrég megszereztem a Streamline előtti összes albumodat, a Big City-t, a Venusian Summert és az Astral Piratest, amelyek mind méltó módon reprezentálják a jazz-rock legkreatívabb időszakát. Bár a későbbi Renderers of Spiritet, a Present Tense-t és az Edge-et is nagyon igényes munkának tartom, ha nem bánod, először a közel harminc éves Streamline felvételeinek részleteiről tennék fel néhány kérdést. Használtatok a felvételkor taktjelet? Akkoriban ez nem mindig volt szokás és a lemezen végig nagyon pontos játék hallható. Ráadásul a lemez harmadik száma, a Twelve Bars From Mars úgy szól, hogy gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy valamit csináltatok a stúdióban a dob sávok időzítésével, olyan húzása van a ritmusnak.

Lenny White: Pedig nem csináltunk semmit a tempókkal, a hangzáson sokat dolgoztunk, de a sávok időzítéséhez nem nyúltunk. Akkoriban nem használtunk taktjelet, viszont jó sok feljátszást csináltunk, hogy minden a lehető legjobban szóljon. Nem a matematikai pontosság volt a fontos, sokkal inkább arra figyeltünk, hogy a felvételeknek jó húzása legyen. Az akkori zenekarom nagyon feszes volt, sokat próbáltunk a felvételek előtt. Ha olyan zenészekkel dolgozol, akikkel jól ismeritek egymás játékát, akkor egymáshoz tudjátok igazítani a tempó érzeteteket. Úgy gondolom, hogy a tempó érzet apró igazításokon múlik és minél több ilyen korrekciót vagy képes észrevenni és megcsinálni, annál pontosabb lesz a zenekar. Ha például meghallgatod a Chameleont Herbie Hancocktól, vagy néhány régi Miles Davis felvételt, a tempó néha elég sokat változik, de attól ezek mégis remek felvételek és komoly művészi teljesítmény van bennük. A mai munkáinkkal sokszor az a baj, hogy nincsenek bennük hibák, míg régen sokszor a tökéletlenség adta a lényeget, attól lett emberi a végeredmény.

HE: Mennyire folysz bele a lemezeid hangzásának kialakításába? Itt nem csak a dobokra gondolok, hanem a teljes hangképre. Az összes lemezed kiemelkedően jól szól és sok olyan apróságra is odafigyeltek, amire sok más zenész nem szokott.


Lenny White

LW: Fiatalabb koromban a producerek mondtak mindenfélét, hogy így vagy úgy csináljak dolgokat és ebből egy idő után elegem lett. Ezért aztán elkezdtem beleásni magam a technikai részletekbe, hogy milyen mikrofonokkal vagy egyéb cuccokkal milyen hangzásokat lehet elérni, mi az, ami nekem is tetszik. Így néhány év alatt kialakult, hogy producerként is nagyon nagy beleszólásom lett a felvételek hangzásába.

HE: Magad is csinálsz felvételeket?

LW: Néha, de általában a hangmérnökre bízom a felvételt. Tudom, hogy mit akarok hallani, megbeszéljük, de a technikai megvalósításban számítok a hangmérnök fülére is. Így történt legutóbb is, amikor egy lengyel énekesnő, Tatiana Okupniklemezét vettük fel az USÁ-ban, ahol én voltam a producer. Lengyelországban játszottam egy fesztiválon, ott ismerkedtünk meg, mutattam neki egy-két számot, ami nagyon tetszett neki és megkért, hogy legyek a lemez producere. Nagyon jó lett az album, pár hónapja jelent meg,

HE: Követed az új zenei fejleményeket? Régebben a saját lemezeiden is hallatszott az erős érdeklődés a popzene iránt.

LW: Igen, ma is minden stílusban mindenfélét meghallgatok, ezt példázza az említett Tatiana Okupnik lemez is.

HE: Session munkáid vannak mostanában?

LW: Néha. Legutóbb egy görög jazz fusion basszusgitáros lemezét játszottam fel, egész jó lett.

HE: Mi van a saját zenekaroddal?

LW: Már jó ideje nem játszottunk. Sokan kérdezik, hogy mikor fogunk megint, gondolkozom is rajta, újra elkezdtem írogatni. A legutóbbi szólólemezem, az Edge nyolc éve jelent meg.

HE: Mi tartott vissza ilyen hosszú ideig attól, hogy újra írni kezdj?

LW: Mert nincs hol játszani!

HE: Gondolod, hogy az a jó reakció egy ilyen helyzetben, ha az ember passzívvá válik?

LW: Nem váltam passzívvá, csak várok egy kedvező pillanatot.

HE: Mikor kezdtél zenét írni?

LW: 1971-ben egy Azteca nevű zenekarban. Mindig is érdekelt, hogy számokban, dallamokban gondolkozzak. A dob egy veszélyes hangszer, sok dobost nem érdekel, hogy mi történik a zenében, így nagyon könnyen agyonnyomhatják az egész zenekart. Aki csak szólókat gyakorol és nem veszi tudomásul, hogy a színpadon töltött idejének 95 százalékában másokat kell kísérnie, nagy tévedésben van. Én ezt másképp láttam és szerettem volna a zenei gondolataimat szerzőként is megmutatni.

HE: Ha meghallgatunk egy rockos felvételedet és egy finomabb fusion darabodat, mintha két különböző ember dobolta volna fel. Itt nem csak a stílusok sokféleségére gondolok, hiszen sok olyan dobos van, aki több műfajban is egyformán otthon van, de míg másoknál azért mindig azonosíthatók azok a stílusjegyek, amelyek alapján bármilyen műfajban felismerhető az illető, nálad tényleg olyan, mintha egy-egy műfaj váltáskor személyiséget is cserélnél.

LW: Azt hiszem a lényeg az, hogy megpróbálj hiteles lenni, bármilyen műfajról is legyen szó. Tudatos erőfeszítést igényel, hogy meg tudj felelni az adott műfajnak. Ha rockot játszom, akkor az legyen olyan, mint John Bonham, ha funkot, akkor olyan, mint Jabo Starks. New York Jamaica, Queens negyedében, ahova való vagyok, mindenféle stílust játszottunk, meghallgattam és elemeztem a különböző stílusok nagy játékosait, legyen az funky, straight-ahead jazz, rock, reggae vagy bármilyen más stílus.

HE: Nem hiányoznak azok az idők?

LW: Végül is ma is van lehetőségem sokféle stílusban játszani. Nemrég Buster Williamsszel straight-ahead jazzt játszottam, most Victor Bailey-vel fusiont, kicsivel korábban volt egy akusztikus triónk Stanley Clarke-kal, szóval nem panaszkodom.

HE: Ma is sokat gyakorolsz, vagy eleget játszol ahhoz, hogy formában legyél?

LW: Nem gyakorlok annyit, mint kellene, de tanítok és a tanítás számomra gyakorlás is egyben. Egy New York-i egyetemen tanítok és vannak magántanítványaim is. Szeretem csinálni, arra ösztönzöm a növendékeimet, hogy tanuljanak meg gondolkodni, megpróbálok alapelveket átadni nekik ahelyett, hogy figurák sorozatát tanítanám meg.

HE: Ez meglepő. Vannak olyan dobosok, akiknek a stílus jellemzői nagyon jól papírra vethetők és rendszerbe foglalhatók. Ezzel szemben, ha valaki megkérdezne, hogy a Lenny White-ra jellemző tudás átadható-e, biztos azt mondanám, hogy ki van zárva.

LW: Pedig mégis átadható. Olyan alapelveket tanítok meg nekik, amikből aztán tovább gondolkozhatnak. Olyasmi ez, mint mondjuk az angol nyelv. Én egy bizonyos amerikai nyelvjárást beszélek, amibe ha belehallgat valaki, akinek ez nem a sajátja, biztos gondolkoznia kell, hogy mi is folyik itt valójában, de az alapelveket mégis az angol nyelv szolgáltatja. A tanítványaimmal például egyszerű ritmusgyakorlatokba olyan szavakat szövünk bele, mint mondjuk ”Max Roach és Elvin Jones”, amiket szabadon kell elhelyezniük a tempóra ültetve. Nagy szabadságot ad nekik, ha ezt elsajátítják.

HE: Ugyanolyan elfoglalt vagy ma is, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt?

LW: Lehetnék elfoglaltabb is… Jó volna több lemezt csinálni.

HE: Élőben is többet játszanál?

LW: Nem, rengeteget koncertezek. Ráadásul jövőre szeretnénk egy óriási turnét összehozni.

HE: Kivel?

LW: Erről egyelőre nem mondok többet…

HE: Akkor ez nem lehet más, mint a Return To Forever!


Return to Forever

LW: …(sokat sejtetően mosolyog)

HE: Eleget játszol még az USÁ-ban? Milyen most az ottani zenei környezet?

LW: Játszom, de az is igaz, hogy sokat változott a zenei klíma. Nem akkora a piac, mint régebben, de Amerika azért mégiscsak Amerika.

HE: Mi állhat a változások mögött?

LW: Sok minden. A digitális technika előretörése, a hip-hop térnyerése, az embereket nem annyira érdekli a művészeti alkotótevékenység, mint régebben.

HE: Hova vezethet mindez?

LW: Halvány fogalmam sincs. Csak reménykedem benne, hogy talán egyszer eljutunk oda, hogy újra művészetet csinálhatunk.

HE: Szerinted van erre esély?

LW: Talán, ha a legnagyobb hatású fusion zenekarok újra összeállnak, és sikeres koncertekkel visszahozzák az érdeklődést a zene iránt. Jelenleg a nagy legendák többsége már nincs színen, talán könnyebb lehetne a zene helyzete, ha ez másképp lenne.