Pandora, Gabriella

Múltidézés

2008.09.05. 00:00

Programkereső

Lehet-e manapság bármi újat mondani a louisianai zenéről? Persze, hogy lehet, ám ilyesmivel nálunk alig próbálkoznak. Könnyebb a bevált recept szerint koncertet szervezni, nem fenyeget annak a veszélye, hogy esetleges állításainkkal vihart kavarunk: irány a langymeleg brüggölő, érezzük jól magunkat, felejtsük el a szürke hétköznapokat, tegyünk úgy, mintha a mához semmi közünk nem volna!

E nemesnek korántsem nevezhető eszme lengi be az immár negyedszer megrendezett New Orleans Swing fesztivált, középpontjában most a műfaj remek képviselőjével, a tombitás-énekes Leroy Jonesszal. Igaz, a műfaj kérdésében nehéz pontosan állást foglalni, mert csakugyan végig megy a szvingelés, de a játszott darabok többsége bizony eredendően nem szving, hanem dixieland, ragtime és hagyományos amerikai popzene (Johnny Mercer, Hoagy Carmichael, Jack Teagarden, stb. szerzőkkel). De hát az ember nem egy műfajeredetről szóló szakmai konferenciára ült be, hanem egy tájegység, még inkább egy város jellegzetes muzsikáját hallgatni. És ennek az elvárásnak – még ha műsorukat egy hosszabb időívre fűzik is fel – tökéletesen meg is felelnek Jonesék: az est folyamán gyakran lehetett olyan érzésünk, mintha a Bourbon Streeten menetelnénk. Az első fél záró számaként el is hangzott a Bourbon Street Parade. Jones ennek a valójában nevenincs kvartettnek nem vezetője – ahogy a lekonferálásnál a dobos (és vélhetően a csapat alkalmi egyben tartója), Trevor Richards mondta: a trombitás egy nagyon kedves ”szpesöl geszt”. És Jones annyira ”szpesöl”, hogy figyelmünket nagyon nehéz volt a többiekkel megosztani, annak ellenére, hogy a mennyiséget és az egyedi szólókat tekintve a német zongorista, Olaf Polziehn talán többször is szerepelt nála.

Jones jól él egyedi hangvételével, a kompozíciók előadásai csak éppen annyira mások, hogy a tudatalattit megérintve ne rögtön a klasszikus előadók, pontosabban az ”Előadó” jusson eszünkbe. A két ráadással együtt másfél tucatnyi közismert melódia akár Louis Armstrongnak egy hetven évvel ezelőtti előadásának is képezhette volna az anyagát. A daraboknak vagy maga Armstrong a szerzője, vagy számára írták az akkor már befutott szerzők, vagy valamely ismert előadás az ő nevéhez kötődik; mert mondjuk ő mutatta be először azokat. A századot meghatározó, elképesztően sikeres slágerekről van szó: nyitásképpen rögtön a Basin Street Blues, majd utána az Old Man River, vagy Armstrong ”névjegye”, a When it's Sleepy Time Down South hangzottak el például az első részben. Szünet után többek között a Stompin' at the Savoy, a Sweet Georgia Brown és természetesen a What a Wonderful World, no meg ráadásként a When the Saints Go Marching In szolgált a közönség és előadók közötti kommunikáció alapjául. Jones mind trombitajátékával, mind énekstílusával felülírta a lehetséges helyeken a konvenciókat, ám hogy mégis tudjuk, hol járunk, a jelzőpontokat meghagyta. Szerencsére nem akarta magára ölteni a Satchmo-jelmezt, simulékony, tenorba hajló hangja inkább egy mai popénekest idéz, mint a nagy idolját. Feltűnő, hogy mennyire pontosan, a hangokat teljes értékükön kitartva, mintegy tenuto énekel: nyilvánvalóan a trombitára vezethető vissza ez az előadási képesség. Tulajdonképpen ez nagyobb truvájnak tűnt, mint az ügyes trombitaszólam-csavarintások, amelyek azonban nem voltak elég merészek, így újszerűek sem.

6bb61334-e819-4bd6-86ff-f0e77397b42f

A ritmusszekció pontosan azt hozta, amit bármely zenekar hozott volna egy korabeli Armstrong-koncerten. A mai zeneszemlélet, az elvárható technikai képzettség és az, hogy innen már csak kívülállóként tekinthetünk a múltra, unalmassá teszi a koridézést. Úgy érezhettük, Jones mellett epigonkodás folyik, és a helyzetet még az sem menti, hogy az itt színpadra álló zenészek bizonyosan oda-vissza tudják a dixie, a rag és a swing szabályait, biztosan kívülről tudnak még három koncertnyi slágert. Ugyanis ha erre kíváncsi az ember, meghallgat egy korabeli felvételt, míg az élő zenének a színpadra lépő egyénről is kellene szólnia, mégha az illető sideman is. Lám-lám, a bőgős Bob Culverhouse annyira beleszürkült a nagy koridézésbe, hogy csak így a végén jutott eszembe leírni a nevét.

(2008. augusztus 30. Müpa – Fesztivál Színház (Budapest) - New Orleans Swing a Cadilackkel, Leroy Jones New Orleans Quartet)