Pandora, Gabriella

Szabad a jazz Újbudán

2008.09.10. 00:00

Programkereső

A IV. Újbuda Jazz Fesztiválon három, egymáshoz közeli helyszínen zeneileg is hasonló programokat láthatott a közönség, olyanokat, amelynek közös nevezője a szabad improvizációs jelleg. Az idei év gyorsmérlege pozitívnak tűnik, így remélhetjük, hogy az A38 hajó, a Fonó Budai Zeneház és a MU Színház jövőre is ”összetart”.

Persze, amióta zene van, azóta van improvizáció is, az újdonság varázsa mégis végig érezhető volt – ez a zenei kísérletezés, az ”itt és most” legnagyobb vonzereje. A szabad improvizáció tudatosan választott, érdekes, vonzó profiljává vált az Újbudai Jazzfesztiválnak, amit érdemes továbbvinni, mivel kevés ilyen rendezvény működik. Hogy valóban érdemes-e, ezt természetesen nem egy, vagy legfeljebb egynéhány kritikai cikk és tudósítás fogja eldönteni, hanem a közönség, akiről köztudomású, hogy lábbal szavaz. Az A38-on például a pénteki estére sokan eljöttek, és a többi helyszínnek is biztosan megérte a közös erőfeszítés, a MU Színházban vasárnap este ugyancsak jó ház volt.

Az A38 programja kínálta a kísérletező amerikai jazz legnagyobb neveit: Albert Ayler emlékére zenélt először Matthew Shipp szólóban, azután a Roy Campbell-Joe McPhee kvartett. A mottóként, vagy emblémaként használt névre, Albert Aylerére ki kell térni néhány szó erejéig. A fiatalon elhunyt Ayler a hatvanas években egészen radikális zenei álláspontra jutott el, bár egész pályafutása bőven belül marad az évtized határain. Leghíresebb, részben obskúrus körülmények között, saját együtteseivel készült felvételei (Spirits, Spiritual Unity, Ghosts, Bells) kitűnnek metafizikai ihletettségükkel, miközben a közönség ritkán, vagy csak alig tudta ezeket el-, vagy befogadni, olyan mértékben hagyta oda a zenei formákat és konvenciókat. Fontos momentum, hogy amíg élt, John Coltrane rendszeresen támogatta.

A szaxofonos alakja köré még inkább legendák szövődtek, miután holttestét megtalálták a Hudson folyóban. Feltehetően öngyilkos lett, de közvetlen bizonyíték erre soha nem került elő. Sok muzsikus hivatkozik Aylerre, de tény, hogy az emlékező gesztusok száma kiugróan magas, rengetegen felsorakoztak a neve, mint valamiféle zászló mögé. Érdekes, hogy radikális felfogásától távolabb álló utódai is szívesen álltak be a tisztelgők sorába: John Lurie-tól, aki balettzenét írt, Michael Breckerig, aki Pat Metheny szólistájaként tisztelgett előtte. Hatását David Sanborntól a Kronos Quartettig sokan elismerik és méltatják. Mások, például Lester Bowie, David Murray és a fesztivál fellépői viszont ugyanannak a hagyománynak a részesei és folytatói, mert a chicagói és New York-i avantgárd története ilyen szempontból folyamatos, az első tisztelgők között találjuk a közreműködő kvartett tagjait is.

Shipp kezdte a koncertet, aki szólóban még sosem lépett magyar közönség elé. Shipp ázsiója néhány év alatt nagyon magasra szökött, hírnevét többek között William Parkerrel és David S. Ware-rel folytatott együttműködése alapozta meg. Fiatal kora óta rengeteg stílusban kipróbálta magát, és ez az Ayler-mottóval adott műsorára is rányomta a bélyegét. A közel egy órás, folyamatos, teljesen elvont improvizációt néhány eléggé szabadon felfogott hagyományos témával ellenpontozta. A fekete-afrikai gyökerekre utaló monoton osztinátó és a blues (és az is, ahogy Gershwin újraírta a bluesos témákat) végig érezhető volt nagy ívű, helyenként talán már pompózus játékában. De nagy stilisztához méltóan azért nem vetette el a sulykot, és radikális megközelítése – egész karból, sőt vállból indított billentés-ívei – is sok szépséget is fedett fel. Életkora folytán (48 éves) ő már nem a fekete polgárjogi mozgalom dühének jegyében nőtt fel, a klasszikus zenéhez is inkább tisztelettel viszonyul, ”fivéreinél” esztétizáltabban szólalt meg.

A nehezen kitaposott út mintha kicsit foglyul ejtette volna a Shippnél idősebb, nagy harcokat megharcolt, egyenként is hősként tisztelt, all-star kvartett tagjait az Ayler-tribute második részében. A Joe McPhee-Roy Campbell kvartett tagjai az avantgárd csúcsaira régen felértek. A kvartett egészként olajozottan működött, nem hogy fél szavakból, fél csuklómozdulatokból értik egymást, pompás interakciókat és változatos felelgetéseket, duózásokat hallottunk, de a kifejezett szólók is komoly mondanivalót mutattak. Különösen az volt megkapó, amikor McPhee, szaxofonos létére, Campbellhez hasonlóan zsebtrombitát ragadott (pocket trumpet), amelyet Ayler egykori társa, Don Cherry tett híressé, és így fújták. De a komoly, sőt morc zene alatt és után maradt bennem egy kevés hiányérzet, sem magamat, sem őket nem éreztem szabadnak, hiába játszottak extrém szabad zenét.

0c4f6814-d271-403f-99ad-b727aec70e02

Tökéletesen átütő volt viszont a MU Színházban adott koncert, amikor Grencsó István szaxofonos két nagybőgőssel triózott (az izzadtság patakokban folyt mindenkiről, olyan hőség volt odafönt, hogy attól tartottam, szauna-pótdíjat fognak kérni a kijáratnál). Nem maradt a zenészek lelkében semmi, amit nem mondtak-játszottak volna el abban az egy, hiperintenzív, de ezzel együtt szépen végiggondolt órában. A két bőgős között egyértelmű volt a szereposztás: Lőrinszky Attila majdnem végig vonóval játszott, Benkő Róbert néha pengetett is, inkább ő mozgott a legmélyebb regiszterben. Megpendült sok minden, amit a Grencsó-ouvre-ből ismerhettünk, motivikus ismétlések és ellenállhatatlanul bontakozó, majd könyörtelenül elhaló témák. Extrém játékot itt is hallhattunk, a hangszerek hangszeres játékra nem való testrészeinek fondorlatos megszólaltatása következett be, a bőgő jellegét meghazudtoló kecses üveghang-sorok csendültek fel, melyhez a szaxofon teljesen szabálytalan fújása (sőt, a fúvóka különálló használata) társult, de mindebben érezhető volt irónia is, és talán éppen ez volt, amit korábban hiányoltam.

A szabadság élményét, az avantgárd l’art pour l’art játékosságát a legélvezetesebben Mezei Szilárdék triója és az improvizációjukra reagáló mozgásművészek, ”táncosok” közös produkciója tette átélhetővé. A Korom csoport előtt, melyben Mezei brácsázik, Kardos Vera hegedül és Márkos Albert csellózik, aligha volt olyan korlát, amit ne mertek volna poszt-avantgárd hévvel átlépni. A Bakó Tamás, Francia Gyula, Garai Juli és Isabelle Lé alkotta négyes nem riadt vissza színészi eszközöktől sem, például a szemüveg-csere humoros pillanataiban, de nem a humor, hanem a belsőből fakadó önirónia tette az egész csapat előadását naggyá. Persze, ahogy az improvizációs színházban, ilyen nyilvánvalóan kötetlen zenei improvizációra mozgásnál is az ember azt figyeli, hogy hogyan ”olvassák” a táncosok a ”kottát”, vagyis hogyan reagálnak azonnal az ott születő zenére. A korábbi előzményekre is támaszkodó produkció ebben is igen élvezetes volt. A legnagyobb szabadságot, gyanítom, a táncosokkal is olykor együtt mozgó hegedűművész élte meg és adta is át közönségének, például amikor svájci német nyelven (?) egy bevándorlóról szólóanekdotát (?) mesélt a széksorok közé merészkedve.