Árpád

40 év vér, verejték és könnyek között

2008.09.15. 00:00

Programkereső

A zenetörténet során talán egyetlen zenekar sem választott magának olyan önbeteljesítő nevet, mint az 1967-ben alakult, öt Grammy-díjat nyert New York-i Blood, Sweat & Tears jazz-rock együttes. A kezdetek hatalmas sikerei után bizony jócskán meg kellett küzdeniük a fennmaradásért, de végül sikerrel jártak, aminek legjobb bizonyítéka az, hogy 40 éves fennállásukat ünneplő világkörüli turnéjuk egyik állomásaként játszanak a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

A Blood, Sweat & Tears szerencsés csillagzat alatt kezdte pályáját. A hatvanas évek második felében, amikor virágkorát élte a hippimozgalom, az emberek nyitottak és befogadóak voltak minden újdonságra. A közönség percek alatt emelte a zenészeket sztárstátuszba, a lemezkiadóknak csak le kellett csapniuk az aktuális kedvencekre. A technikai fejlődésnek köszönhetően az addig viszonylag egyszerű és egységes rock- és beathangzás továbbfejlődése előtt számtalan út nyílt meg, a dalok hangszerelése bonyolultabbá válhatott, mert a gitár-dob felállást számos új hangszer (billentyűsök, fúvósok, vonósok) egészíthette ki. Véget ért a két-három perces kislemezek egyeduralma, a nagylemezek immár elég időt hagytak nagyobb lélegzetű kompozíciók feljátszására. Ekkoriban indult többek között a Pink Floyd, Jimi Hendrix, a Doors karrierje, de a Beatles is 1967-ben jelentette meg a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című albumát.

A BS&T Steve Katz gitáros és Bobby Colomby dobos ötlete nyomán kezdett el szerveződni, de nemsokára az énekes-zongoristának felkért Al Kooper (akivel Katz a Blues Project nevű együttesben játszott együtt két évig) mind zeneileg, mind konceptuálisan átvette az irányítást, így a közvélemény őt tartja a zenekar alapítójának (bár alapvetően csak ugródeszkának használta arra, hogy a megfelelő összeget összegyűjtve Angliába utazhasson). Mindenesetre tény, hogy az együttes első repertoárja nagyrészt Kooper szerzeményeire, valamint más előadók dalainak feldolgozásaira épült.

A BS&T tagjainak zenei elképzelése abban az időben teljesen forradalminak számított. A dalok alapvetően pop és rock szerzemények voltak, amiket azonban rézfúvósokkal színesítettek, beemelve általuk a jazz, blues, soul, esetenként a klasszikus zene és a pszichedelia elemeit. A fúvósok nem csupán egyszerű háttérkíséretet játszottak, hanem önálló dallamvilággal, a jazzből hozott többszólamúsággal tették egyedivé a zenekar hangzását, a koncerteken pedig szabad teret adtak az improvizációnak, elvontabb kísérletezésnek, és ezzel útjára indították a jazz-rock stílust.

Az együttes klasszikus felállása 1967-ben alakult ki: a már említett zenészeken kívül Randy Brecker (trombita, kürt), Jim Fielder (basszusgitár), Dick Halligan (harsona), Fred Lipsius (szaxofon, zongora) és Jerry Weiss (trombita, kürt) alkották a csapatot. Első lemezük Child Is Father To The Man címmel 1968-ban látott napvilágot, és hatalmas sikert aratott a kritikusok körében, de negyvenezer eladott példánya mutatja, hogy rögtön megtalálta a maga közönségét is, bár igazi sláger hiányában a rádiók még mellőzték. A 60-as évek gitárcentrikus zenéjébe újító módon visszahozott fúvósokkal, egyesítve a rock nyers vadságát a jazz bonyolult harmóniákban gazdag, improvizatív elemekben bővelkedő világával, létrejött a jazz-rock stílus. Ennek köszönhetően a BS&T a közönség olyan különböző rétegeit érte el, mint a pszichedelia, a jazz, vagy Frank Zappa kedvelői.

A siker ellenére Al Kooper tartotta magát eredeti elképzeléséhez, és több társával együtt fél év után elhagyta a zenekart. Átmeneti keresgélés után az együttes vezetését átvevő Bobby Colomby rátalált a megfelelő hangra az egykori utcagyerek, a kanadai David Clayton-Thomas bluesénekes személyében, akinek hangi adottságai messze túlszárnyalták elődjéét. Színesebben, érzelmesebben, kifejezőbben tudta átadni a számok mondanivalóját, emellett a dalszerzésben is jeleskedett, így az évek során az együttes ikonikus figurájává vált, és kisebb megszakításokkal 2004-ig volt a zenekar arca. A vele felvett második, kevésbé kísérletező, az együttes nevét viselő album valósággal robbant 1969 januárjában: három dal került a slágerlisták élére (Spinning Wheel, You’ve Made Me So Very Happy, And When I Die), megkapta az év legjobb albumának járó Grammy-díjat és hatmillió példány kelt el belőle. A zenekar ennek köszönhetően Woodstockban már sztárzenekarként léphetett föl.

df4b6421-bdcc-4ca8-903e-9709651c7afd

A nagy siker azonban nemsokára nehézségeket is hozott magával. A Nixon vezette amerikai kormány őket szemelte ki az első együttesnek, amelyet a Vasfüggöny mögé küldött turnézni, azzal gyakorolva nyomást a zenekarra, hogy ha elutasítják az ajánlatot, nem hosszabbítják meg David Clayton-Thomas munkavállalási engedélyét. Az együttes kelet-európai tapasztalatai után hazatérve dicsérte az amerikai szabadságeszményt, ám ez, és a kormánnyal való együttműködés – egy hónappal a kenti mészárlás után, valamint a még mindig folyó vietnami háború miatt – a rajongók körében nem talált pozitív fogadtatásra. Ebben a hangulatban jelent meg 1970-ben a harmadik album, amely bár bearanyozódott és a Hi-De-Ho című dal a 14. helyig kúszott fel a slágerlistán, mégsem hozta a várt lemezeladási mutatókat. Eddigre azonban felütötték a fejüket a BS&T zenei szellemiségét követő zenekarok, például a Chicago, így volt kihez átpártolnia a hallgatóságnak. A rajongók azt sem nézték jó szemmel, amikor a zenekar fellépéseket vállalt a Las Vegas-i Ceasar’s Palace-ben. A közönség elvesztésébe a fenti okok mellett valószínűleg az is belejátszott, hogy a hippimozgalom elsorvadt, a volt virággyermekeknek szembe kellett nézniük a hétköznapok realitásával, és ez sokukat eltávolította a zenétől. Az együttes 1971-es negyedik lemeze így már be sem került a top 10-be.

Ezek a nehézségek kiélezték a zenekaron belül eddig is meglévő ellentéteket, és bár az együttes a ’70 években is sorra készítette a színvonalas albumokat, a tagság állandóan változott. A jobbnál jobb zenészek – megfordult közöttük Jerry Fisher, Jaco Pastorius, Mike Stern is – hol zenei nézeteltérések, hol személyes ellentétek, hol anyagi okok, hol a kimerítő turnézással járó nyomás miatt, vagy egyszerűen csak új kihívásokra vágyva sorra hagyták el az együttest. 1977-ben távozott az utolsó alapító tag, Bobby Colomby, végül a zenekar 1981-ben teljesen leállt.

Három év szünet után David Clayton-Thomas szervezte újjá a csapatot, és az 1985-ben csatlakozó Steve Guttman trombitás és zenei rendező segítségével sikerült visszaállítania megtépázott hírnevüket. Bár lemezt csak szórványosan adtak ki (elsősorban koncertfelvételeket és válogatásokat), a régi dalok újrahangszerelt változataival, valamint a Guttman által életre hívott Blood, Sweat & Tears Symphony Show-kal ismét jelentős sikereket arattak. Ez a korszak 2004-ben zárult le, mikor Clayton-Thomas és Guttman is kiszállt a zenekarból.

A stafétabotot 2005-ben Rob Paparozzi (ének), Dave Gellis (gitár), Glenn McClelland (billentyűk), Gary Foote (basszusgitár), Andrea Valentini (dob), Teddy Mulet (trombita), Steve Jankowski (trombita) és Jens Wendelboe (trombita) vette át. Az együttes 40 éves évfordulójára kellemes meglepetéssel szolgált a rajongóknak: az alapító Steve Katz 35 év után visszatért. Bár azt még nem tudjuk, vajon a Művészetek Palotájában hallhatjuk-e őt, az biztos, hogy ez a felállás méltón ünnepli a zenetörténet egyik meghatározó együttesének 40. jubileumát.

(2008. szeptember 20. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - A Blood, Sweat & Tears (USA) koncertje, km.: Rob Paparozzi (ének), Dave Gellis (gitár), Glenn McClelland (billentyűs hangszerek), Gary Foote (basszusgitár), Andrea Valentini (dob), Steve Jankowski, Teddy Mulet (trombita), Jens Wendelboe (harsona)