Pandora, Gabriella

Lélekjelenlét

2008.10.03. 00:00

Programkereső

"Szakcsi 65" Ideális esetben a jazzkoncert lélekjelenlét kérdése (is). Mert attól, hogy felsőkategóriás, sokszor bizonyított művészek szerződnek a közös produkcióra, sem a muzsikus, sem a közönség nem lehet biztos abban, hogy a konkrét időben és helyen, ott, aznap este valóban jelen lesz a lélek.

Ugyanis a lélekjelenlétet nem lehet begyakorolni (mint a például hangszert), sőt, ahhoz nem is zeneileg kell alkalmas szinten (állapotban) lenni, hanem pszichikailag és szellemileg. Emiatt minden jazzkoncert kétes kimenetelű kaland, melynek az a tétje, hogy mi, mindannyian, akik a koncertteremben jelen vagyunk, közelebb kerülünk-e egymáshoz – lélektani és szellemi értelemben. Vagyis valóban érdekli-e, és érti-e egymást az egyes zenehallgató és a muzsikus, hogy nagyjából ugyanazt hallja-e, ugyanarra asszociál-e mindenki, hogy együtt éljük-e meg a zene metafizikájának valóságból kiemelő varázslatát. Ezen múlik, hogy jó-e a jazzkoncert, vagy csak szórakoztató…

Október 1-én a Művészetek Palotájában leginkább a hatvanöt esztendős Szakcsi Lakatos Béla lélekjelenlétét tapasztalhattuk, születésnapja alkalmából rendezett koncertjén. Nem annyira egyszerű dolog ez, még egy olyan formátumú, tapasztalt művész esetében sem, mint ő; a Zene Világnapján, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem homályában ülő ezerhétszáz ember társaságában. A háromnegyed részt neves amerikai zenészekből álló kvartett élén ünneplő zongorista, személyes zenei és emberi profilját sűrítette bele aznap esti koncertrepertoárjába. A nagyobb részt Szakcsi-szerzeményekből összeállított program egyfelől jelzésszerű életmű-keresztmetszetként, másrészt a műfaj hazáját képviselő kollégák tiszteletbetartásaként is értelmezhető, de mindkét aspektus alkalmas volt arra, hogy a szerző igazi szívügyeit érzékeltesse.

A hagyományos szaxofonos kvartett felerészben amerikai típusúnak mondható, azaz hard-bop, cool, latin és jazz-rock jellegű irányzatokhoz köthető improvizatív zenét játszott. Az eredetileg személyesebb hangvételű Szakcsi-, illetve ifjabb Szakcsi-témák, de még a közelmúlt ”gypsy” vonala is rendre a fent jelzett irányok egyikébe futott a váltakozó szólók folyamán. Ez persze egyáltalán nem meglepő, hisz a három amerikai vérprofi nyilván nem érezte annyira fontosnak, hogy bizonytalan kimenetelű kalandba bocsátkozzon, azaz letérjen a főcsapásról. A mindhármuknál rutinosabb Szakcsi pedig feltehetően ezt már akkor tudta, amikor az exkluzív koncert tervezésekor felmerült a lehetséges partnerek, azaz Terri Lyne Carrington dobos, Chris Potter szaxofonos és Reginald Veal nagybőgős neve. Mindhárom muzsikus a mai, tradicionális alapokon nyugvó amerikai jazz középvonulatának kiválósága, akik a sztenderdektől a fúziós irányzatokig bármiben nagy szakmai biztonsággal képviselik a legmagasabb nívót. Viszont épp emiatt nem is okoztak különösebb meglepetést. Talentumukból, felkészültségükből és profi mentalitásukból adódóan szinte kockázatmentes volt a szerepük, s csupán minimális mértékben tértek le választott útjukról. Carrington igyekezett minden zenei részletet adekvát ritmizálással kísérni – vagyis kicsit több volt a dob a kelleténél, Potter szólói a bámulatos technikai tudás dacára gyakran keltették azt a benyomást, hogy begyakorolt patternekkel operál; vagyis jelenléte kevésbé volt zenei, viszont elképesztően profi. Leginkább Veal játékáról mondhatjuk, hogy az ünnepelt partnere volt aznap este. A nagyon muzikális és pontos nagybőgőzés szinte kiegészítette Szakcsi lélekjelenlétét.

056ad0cc-9d00-47a6-a359-84aeae558708

A tapasztalt zenekarvezető – mindezeknek tudatában – nem véletlenül kérte arra amerikai kollégáit, hogy egyenként rövid, névjegyszerű szólókkal kezdjék a koncertet; ezzel egyrészt felkészítette a közönségét arra, hogy kitől mi várható, másrészt esélyt adott kollégáinak, hogy hozzá hasonló módon vállalják személyes hangjukat. Így a koncert első perceiben kiderült, hogy ötletgazdagságban, játékosságban, zenei invenciókban aznap este egyértelműen Szakcsi volt a domináns. Ez persze rendben lévő saját születésnapi koncertjén; de egyben arra is utal (hasonló koncepcióval létrehozott produkciók esetében már sokadszor), hogy ilyenkor nem biztos, hogy az ünnepeltet jól ismerő, kiváló hazai partnerekkel rosszabbul jártunk volna, ami a koncertélményt illeti. De ha már nálunk egy jó ideje ez a szokás, nincs más hátra, mint kiadni a jelszót: egyenesen előre! – vagyis Straight Ahead!irányzat (és a nyitószám címe is egyben).

Egyébként a különböző zenei műfajokhoz ragaszkodó zenehallgatók, vagy rajongók fogékonysága nem föltétlenül működik eltérően. A zenére érzékeny embert ugyanaz a lélektani, esztétikai, gondolati tartalom, egyszóval ugyanaz az érték, vagy élményszerűség ragadja meg, ha klasszikus zenét, népzenét vagy akár jazzt hallgat. Vagyis a zenének van műfajoktól független közös alapérték-tartománya. Akinek fontos a zene, akár muzsikus, akár hallgató ezt a szellemi szférát keresi minden zenében. Szakcsiról nemcsak azért állítható ez nagy biztonsággal, mert sokféle műfajban, előadóként, szerzőként egyaránt kipróbálta magát, hanem azért is, mert nem csupán sémákban, frázisokban gondolkodik; ez egyértelműen hallható zongorázásán. Szakcsi tudja, érzi, hogy ami fontos a zenében, azt valószínűleg hasonlóan fogalmazná meg Bach vagy Miles Davis is. Ennek a tudásnak a birtokában, ennek a közös szférának az ismeretében van minden igazi muzsikus titka.

Ezért is tapasztalhattuk a Zene Világnapján, hogy a civilben kissé enervált benyomást keltő Szakcsi hogyan oldódik fel, lényegül át a zene közegében a szinte tapintható lélekjelenlét állapotába.

(2008. október 1. Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversnyterem (Budapest) – Szakcsi 65 – Szakcsi Lakatos Béla születésnapi koncertje; km.: Szakcsi Lakatos Béla (zongora), Chris Potter (tenorszaxofon), Reginald Veal (bőgő), Terri Lyne Carrington (dob))