Valér

Barnás árnyalat

2008.11.11. 00:00

Programkereső

A Bill Frisell Trio koncertjéről a neves egyiptológus Jan Assmann nemrég megjelent könyve jutott az eszembe, az Uralom és üdvösség (a címe miatt is): ugyanis e műnek két olvasata van, két szempontból is érdekes. Olvasható politikai értekezésként is, és izgalmas azoknak is, akiket Egyiptom és Izrael hitvilága érdekel. Hasonlóképpen Asmann könyvéhez, Bill Frisell és kísérői kétfajta igényt is kielégítettek: azokét is, akik jó jazz zenére vágytak, és azokét is, akik régi filmeket akartak nézni.

Bill Frisell Trio

Ritkán látott, nagyszerű műveket. És Assmannhoz hasonlóan a Frisell trió is többet nyújtott annál, mintha csak a két igényt egyszerre elégítette volna ki. Éppen az volt ennek az estnek, Frisellék estjének érdekessége, hogy egy külön mű jött így létre, ami nem csupán zene volt, és nem csupán vizuális élmény – a Müpa szlogenje is eszünkbe juthat: élmény minden tekintetben – hanem egy összművészeti, kvázi színházi élmény. A James Woodring-animációk, a Frank rajzfilmek megemelkedtek Frisellék zenéjétől, több értelmet, mélyebb jelentést, vagyis egy különleges – barnás árnyalatot kaptak – nem arról volt tehát szó, hogy a Frisell trió a filmek alá - mint egykor a cigiző zongorista, aki nagy füstöt képzett a vászon elé - játszott volna dalokat, hanem értelmezte is a látott műveket.

A Frank rajzfilmekhez játszott muzsika szürreális volt, akárcsak ezek a kis művek, melyek, joggal gondolhatjuk, vagy egy bomlott elme, vagy egy nagyon beszívott ember művei. Aki látott már Frank rajzfilmet az érezhette már a gyanút: alkotójuk nagy valószínűséggel tudatmódosító szerek garmadáját szedte. Frank a macskaszerű lény olykor megteker egy ujjakból eszkábált műszert, amitől különféle alakokat ölt. Kísértője egy igazi démonikus figura, egy kétszarvú, vörös ördög. Frank ártatlan lény. Mindig naivan, mintha csak játszana, változtat át másokat békává, torzszülötté. James Woodring hasonló fantáziával van megverve, mint Todd Browning, a Freaks című film alkotója. A Frisell trió a History, Mystery albumról játszott – többek közt – dalokat a filmekhez.

Az 1951-ben, Baltimore-ban született Frisell nem először készít filmekhez zenét: ő alkotta meg a U2-s Bono forgatókönyvéhez, a Millió dolláros Hotelhez is a zenét, de közreműködött Laurie Anderson, Norah Jones és Paul Simon lemezein is. A legutóbbi idők legjobb Frisell lemezének – joggal – az Elvin Jones-szal és Dave Hollandel készített albumát mondja a kritika is. Azért sorolok fel ennyi közreműködőt, hogy illusztráljam Frisell mennyi műfajban, mennyire különböző műfajokban mozog otthonosan, hogy invencióban milyen gazdag, és milyen ellenállhatatlanul sokoldalú zenész.

Az említett album, és az esten elhangzó dalok, még – az említett előadók hatásán messze túlmutatva – tartalmaztak némi country-t is, soult (Sam Cooke-tól) bluest (például Boubacar Traorétől) és cajunt. A Frank rajzfilmekhez készült darabokban a barnás árnyaltot ez utóbbi két stílus adta. A blues itt nagyon sötét barna, vastagon fogó ceruzával volt a filmekre felkenve. Míg a Buster Keaton filmekhez játszott zenék könnyedek, és vidámak, ezek súlyosak, és élesek voltak. S míg a Buster Keaton filmekhez játszott zenéket alig lehetett észrevenni (ez elsősorban annak tudható be, hogy mind a High Sign, mind a One Week a filmtörténet legszórakoztatóbb alkotásai közé tartozik), a Frank filmek alá dolgozott zenék nem csupán értelmezték a filmeket (megmutatták a vad gondolatokon túl az elkárhozástól, vagyis a másvilágtól is félő Woodringet), hanem át is itták. A Frank filmek magukba szívták a Frisell trió zenéjét. E zenékben Bill Frisell volt a főszereplő, a Buster Keaton filmeknél, a dobos, Kenny Wollesen, aki nem csak a pisztolylövéseket szólította meg élethűen, nem csak a padlóba becsapódó testeket, nem csak a száguldó vonatokat, a halk sikkantásokat, de megjelenített érzelmeket is (például a rendőr meglepettségét, amikor észrevette, hogy Keaton a fegyverét egy banánra cserélte).

Jim Woodring az ötvenes évek elején született, olyanok kedvence, mint a Francis Ford Coppola. Underground művész, képei nekem id. Brueghel és Bosch képeit legalább annyira idézik, mint Max Ernst bizarr alkotásait. Frisell zenéje is ilyen több stílust, több kort megidéző, eklektikus muzsika volt, amely – bár így ugye nem hallhattam – megállt volna önállóan is, csak zeneként. Ez a zene átitatta a rajzfilmeket, akárcsak azt a horror filmet – a Boris Karloff és John Barrymore főszereplésével készült Percy Nash film, a Mesmerist Bill Morrison-féle átiratát – amit most láthattam először. E művet nem csak átitatta, hanem illusztrálta is. E vészjóslóan barnás árnyalatú filmhez készült zene volt az este legkegyetlenebb, legnehezebb része: ez a kompozíció állt a legtávolabb a Norah Jones-t idéző könnyed zenéktől. Némely része egyenesen Debussyt idézte. Megkockáztatom, programzene volt. Egy rossz lelkiismeretről beszélt (hiszen a film a felébredő rossz lelkiismeret filmje, John Barrymore a delejező hatására gondolja át egy rég elkövetett súlyos tettét; áldozatának szelleme megjelenik a kandalló mellett a film végén).


Buster Keaton

Buster Keaton cirkuszosok gyermeke volt, kalandos, ha nem is eszményi gyermekkor adatott neki. Maga is legalább annyira volt cirkuszi akrobata, mint színész. De igaza van ugyanakkor Karátson Gábornak is, aki azt írja, Keaton sokkal mélyebb színész, mint Charlie Chaplin: mindig fanyar ábrázata kifejezőbb, mint Chaplin sétapálcás, kinőtt, fekete redingotos figurája. Keaton filmjeinek mélységét Frisellék zenéje nem mutatta meg, leginkább csak az illusztrációra szorítkozott (ezért is lett a főszereplő a kiváló dobos, aki nem mellesleg Woody Allen közeli rokonának látszott). Hiányzott nekem kicsit ebből a zenéből a fanyarság. Bár igen szórakoztató volt.

A High Sign-ban egyébként gitár is megszólal, míg a második főszereplője egy zongora (a friss házasok, összerakható házukhoz kapnak egy zongorát is), ezt a neves némafilmsztár, szintén cirkuszos, Joe Roberts hozza be - egy kézzel. Frisell nem egy hangszer, így a zongora hangját is, jól utánozta gitárszólójával. Egyáltalán: gitározását alapvetően jellemezte, hogy mindig utalt egy-egy másik hangszerre, nem a gitárszerű megszólalásra törekedett, hanem imitációkra (szemben basszusgitárosával, Tony Sherrel). A koncert végén a tagok a High Sign-ban látott jellel, a filmbéli banda jelével, az egyiptomi fáraók tartását idéző kéztartással köszöntek el. E második részhez ez illett is. Hiszen ezt nem a komolyság jellemezte. Az első rész végén nagyon furcsa lett volna…

A ráadásban lett igazán világos, már csak azért is, mert felkapcsolták a lámpákat, hogy Frisellék milyen kiváló zenészek. Sztenderdekkel, többek közt Nat King Cole When I fall in love-jának enyhén Pink Floydos változatával köszönték meg a jogos ovációt.
Uralkodtak a filmeken.
És üdvös volt velük tölteni az estét.

(2008. november 7. - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem 19:30 - Bill Frisell Trio; tagjai: Bill Frisell (gitár), Tony Scherr (bőgő), Kenny Wollesen (dob))