Valér

Díva a babaházban

2008.12.15. 00:00

Programkereső

Szép lassan kezdünk megismerkedni a portugál zene fadon túli világával is. A bőgős Carlos Bica Azul nevű formációja és a Mário Laginha-Bernardo Sassetti zongora duó után ismét egy megközelítőleg dzsessz produkció érkezett Budapestre. Maria João már énekelt nálunk az említett Laginhával, aki egyébként a férje.

Maria Joao

Most azonban egy teljesen más produkcióval érkezett João; a tavaly megjelent Joao című lemez anyagát turnéztatja, amely teljes egészében a nagy brazil daloskönyv dalaiból tartalmaz tizennégyet. Közhelyért tehát így sem kellett a szomszédba szaladni, a portugál-brazil kapcsolat százszoros kölcsönhatásait egy portugál előadó számára újfent megénekelni körülbelül annyit tesz, mint mondjuk egy dzsessztanszakos növendéknek szvinget játszani. Kétségkívül alapvetés, a zenei pálya kötelező penzuma, de újat mondani velük már-már lehetetlenség, ráadásul minden próbálkozó felett ott tornyosulnak a jobbnál jobb előadók felvételei. Maria João azonban újra gyúrta a masszív alapanyagot, és a 2000-es Corinho Feliz albuma után most másodszor adózott a nagyszerű daloknak. A bő százperces koncert némi afrikai kitekintést is engedett a brazil dallamok mellett, felteszem ez a mozambiki mama miatt mindig így van. João zenéje egyébként sem áll meg a jól ismert brazil lüktetésnél, az édes harmóniavilágnál, hanem azokat csupán a saját univerzumába beolvasztandó adalékként kezeli. A kísérő muzsikusokat a dzsessz területéről választja, de a megszülető eredményből a dzsessz csak egy csöppet hallatszik ki erősebben, mint a világzenei, a rock vagy éppen a klasszikus zenei hatások.

Az énekesnő tíz évnél is többet letagadhatna korából, rendkívül vitális előadása, varázsos aurája minden bizonnyal nagy hatással van azokra, akiket nem zavar a gyakran infantilis gesztusokba forduló előadói magatartás. A színpadi szerep természetesen pontosan kitalált: a szolidan öltözött zenészek mellett a túlszínezett, buggyos szoknyában papagájnak ható João dívaként viselkedik, és ehhez már csak a hangja hiányzik. A turnézó kvartettben a brazil dobos Alexandre Frazão a lemezen is játszott, a bőgős fiú argentin, a gitáros pedig portugál (a nevüket a bemutatáskor sajnos nem értettem). A lemezen még fontos szerepe van a hárfának, ám ezt elhagyva is sikerült a dalok João által megálmodott karakterét megtartani. Ez a karakter viszont igen jellegtelen albumot eredményezett, és élőben, más dalokkal kiegészítve sem nyújtott bátorítóbb összképet. Feltűnő, hogy João a színpadias finomkodásnak rendeli alá a valódi zenei teljesítményt, így sikolyai olykor elhalkuló suttogásba folynak, máskor operai áriázásba kezd különösebb dinamikai távolságok bejárása nélkül. Pedig érezni, hogy az ösztön zenéje tombol a kis asszonyban, a hangjából hiányzó vaskosság mégis inkább mókássá, idővel pedig unalmassá teszi hangszínét. A hangszínt ráadásul gyakran elnyomja a deklamáló stílus, a már-már beszédbe forduló fintorgó ének: mintha kabarédalok egyszemélyes estjén ülnénk, csak a főszereplő valamiért kifordított brazil dalokat énekel. Valószínűleg tényleg rengeteg humorral fűszerezett az előadás, ezt akár érteni is lehetne, ha nem állna ott egyszerre az 50 évesen pajkos kislányt alakító érzelmes, ugyanakkor boszorkányosan vamp díva. És ez a kibogozhatatlan szerep sokak számára megkapó, a közönség őrjöng és még az egy rossz és két közepes bőgő szólót is rivalgással nyugtázza.


Maria Joao

Az album elkészítésében segédkezett a brazil zene egyik élő legendája, Chico Buarque (tőle tavaly ugyanitt például Brad Mehldau játszott egy feldolgozást): a másodikként eljátszott Partido Alto és az album nyitó dala, a Retrato em Branco e Preto volt a műsoron szerzeményei közül. Ha lehet mérlegelni, a legnagyobb sláger a Canto de Ossanha volt (persze a lemezen a Tico-Tico az, de azt nem játszották), a gitáros-szerző Baden Powell dala. Powell tette talán a legtöbbet azért, hogy a brazil zene élő szövetséget kössön a dzsesszel (és ezt A. C. Jobim dalainak ismeretében mondom!), ennek megfelelően számos variáció kínálkozott volna ennek a dalnak az érzelmes feldolgozására is. Ez sajnos annyira nem sikerült, hogy a dallam majdhogynem elveszett, az eredetire törekvő harmonizálást pedig elnyomta a rossz hangszerelés. A minden érzelem kiadására remek alkalmat kínáló játékos ”Vai, vai, vai, vai, não vou” sor alatt körülbelül olyan érzésem támadt, amikor a Pál utcai fiúk legutóbbi olasz filmadaptációját néztem – inadekvát, szenvtelen és viszonytalan.

Caetano Veloso Dor de Cotovelo-ja sokat mentett a helyzeten, ráadásként szépen megállta a helyét. És bár sok felesleges szólót hallottunk, a zenészek teljesítménye többnyire jól alkalmazkodott a lebutított hangszereléshez, és tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy Maria João koncertje valamelyest egységes képet is tudott mutatni a maga babaház-szerűségével együtt.

(Maria João: The Brazilian Project – Müpa, december 8.)