Luca, Ottilia

Korzika harmincéves ősi zenéje

2009.01.28. 00:00

Programkereső

A hetvenes években már javában tartó hullám, az úgynevezett "roots revival", vagyis a népzene reneszánsza a ma Franciaországhoz tartozó Korzika szigetét sem kerülte el. Ekkoriban fiatal zenészek a világ számos kultúrájában visszanyúltak a gyökerekhez, és a hagyományokat megőrizve kisebb-nagyobb változtatásokkal lerakták a világzene alapjait.

Több, akkor született dalnak a kulturális identitás kifejezése mellett politikai üzenete is volt szerte a világban. Korzikán ez a mozgalom éppen a függetlenségi törekvések erősödésével egy időben indult el. Ekkor fedezték fel újra a sziget történetében már a 9. századra visszanyúló polifonikus zenét, amely azóta meghozta Korzikának a zenei hírnevet.

A szigetre a történelem során sok hatalom tette rá a kezét, így a függetlenség vágya már több száz éve ott van a korzikai lelkekben. A 18. század közepén a genovaiaktól való elszakadás, majd, miután azok titokban eladták a szigetet Franciaországnak, a franciáktól való függetlenség vált a legfontosabb nemzeti célok egyikévé. A 20. század második felében e szándékukat a nacionalisták pokolgépekkel is kifejezték: a hetvenes-nyolcvanas évek emlékét több száz merénylet piszkítja be.

Az emberek azonban más formáját is megtalálták annak, hogy igazán hallassák a hangjukat. A zenészek újra felfedezték a jellegzetes korzikai többszólamú zenét, amelynek történetét a mai napig nem ismerik pontosan. Volt, aki úgy tisztelgett a hagyományok előtt, hogy idős emberek énekeit rögzítette, s volt, aki új dalokat írt a régiek hangzásán, sokszor politikai üzenettel.

Világi és egyházi zenében, múltban és jelenben egyaránt ez a meghatározó forma. A gyerekek ezen nőnek fel a templomokban, de ezt hallják a kávéházakban, a főtereken is. Szó szerint a bölcsőtől a sírig kíséri az ottani embert: az altatódalok és a temetési énekek is több szólamban hangzanak el. Az utóbbinak kifejezetten nagy a kultúrája ezen a vidéken, de a gyászdalok mellett siratják még az elvesztett szerelmet, megéneklik a bosszúállást, a földi munka nehézségeit, vagy éppen szerelmet vallanak. A katolikus miséken is gyakran elhangzanak a tradicionális polifonikus művek, a hetvenes évek óta pedig több oratóriumot írtak polifonikus stílusban.

Olyannyira fontossá vált a korzikaiaknak jellegzetes zenéjük, hogy himnuszuknak – amelyet a legtöbb népzenei koncert végén el is énekelnek – egy olyan vallásos tartalmú dalt választottak, amelyet a rövid életű független Korzika Francis de Geronimo nevű zeneszerzője alkotott 1675-ben. Természetesen ezt a dalt (címe: Diu vi Salvi Regina) is a korzikai polifonikus stílusban éneklik ma is.

Még izgalmasabbá teszi a korzikai zenét, hogy legtöbbször a capella, vagyis hangszeres kíséret nélküli hangzanak el a dalok, amelyet a hagyomány szerint férfiak – négy vagy hat énekes – adtak elő (nők csak altatódalokat énekeltek, vagy néhány siratót). Ma már azonban, ahogyan a zene határai lazulnak, nők is felcsaptak énekeseknek.

Jellegzetes látvány, ahogy mindegyik énekes befogja az egyik fülét. Így jobban hallja magát, és kevésbé befolyásolja a másik (erőteljes) hangja – logikus, mégis szokatlan látvány énekegyütteseknél.

Az emberi hang ereje mellett a tradicionális hangszereket is újra érdeklődéssel forgatták a 20. század zenészei. Elterjedtek a három énekest kísérő zenekarok, melyekben a fő hangszerek a pengetős, a nádfúvós és az ütős hangszerek lettek. Így például a nyolc duplahúros lant, a mandolin, vagy a cialambella nevű nádfúvós hangszer. Az énekesek gyakran körbeállnak, s karjukat a másik vállára téve adják elő lehengerlő erejű dalaikat. A három énekes között szigorú munkamegosztás van: az egyik szólam a "secunda", ő kezdi a dalt, adja meg a hangot és viszi a fő dallamot. A "bassu" követi az előzőt, és erősíti a hangzását, a "terza" a legmagasabb hang, és egyben ő a fő díszítő a szólamok között. S a hagyomány szerint létezik egy negyedik hang, az angyalok hangja, amely egyszer csak megszólal, és akkor mindenhol ott zeng.

S nem elég, hogy a dalokat több szólamban "kell" megszólaltatni, a stílus alapjában véve improvizatív is, ami nagyfokú koncentrálást kíván meg. Mert bár a dallamok néha ritmusban elcsúsznak egymás mellett, a harmóniának szigorúan meg kell maradnia, és az énekeseknek folyamatos összhangot kell elérni, hogy ne legyen "össze-vissza" hangzás a végeredmény.

fea3ea2d-55c6-4ce3-b190-7c965b5dcdd2

S hogy milyen nyelven szólal meg a négy hang? A folk zene újjászületésével a korzikai nyelv (corsu) tudatosabb megőrzése is adta magát. S bár a hivatalos nyelv a francia, a korzikaiak többsége beszéli a főleg szóbeli hagyományokon kifejlődött nyelvet. Írásbelisége csak valamikor a 19. századra tehető, így számos dialektusa létezik. A latin eredetű nyelvre erős hatással volt a toszkán nyelv is. A corsu lett így a polifonikus dalok nyelvezete.

A hetvenes évek lendülete ma is tart, hiszen az énekesek és zenészek nagy része fiatal férfi vagy nő, akiknek fontosak a gyökerek, valamint az, hogy saját generációjuk és gyermekeik számára is érthetővé, befogadhatóvá tegyék a kis híján eltűnt zenei örökséget.

A tradicionálisabb stílusok mellett egyre több együttes egészíti ki modern hangzással a több száz éves korzikai hangokat. Újabb hangszerek kerülnek a kíséretbe, és természetesen az elektronika jelentősen átformálta a polifonikus hangzást, de csak annyira, hogy a tradíciók még nem vesznek ki a dalokból. Sok dalban a jazz-, vagy a rockzene változtat az eredeti dallamokon.

Ma több mint nyolcvan folk- és világzenét játszó zenekar működik Korzikán, sokakat közülük a több mint 8600 négyzetkilométer területű sziget határain túl is nagy tapssal fogadnak. A legnépszerűbb zenekarok az I Muvrini, az A Filetta, a Barbara Furtuna, a Voci di Corsica, a Les Nouvelles Polyphonies Corses, a Soledonna, az I Chjami Aghjalesi és a Zamballarana. S bár a többszólamú zene más kultúrákban is elterjedt (például a grúzoknál, vagy Spanyolországban), mindegyiknek megvan a maga sajátja. Ami közös, az az emberi hang felülmúlhatatlansága, és elementáris ereje.

(2009. február 3. 19:30 - Művészetek Palotája - Fesztivál Színház (Budapest) - Zamballarana (Korzika), km.: Laurent Barbolosi (ének, hegedű, trombita), Jérome Casalonga (ének, szopránszaxofon), Nicolas Debelle (basszusgitár), Anton' Giulio Galeandro (harmonika), Vincent Géraldi (dob, balafon), Jacques Nobili (harsona)