Árpád

Friss hangzás a Fogadóban

2009.03.02. 00:00

Programkereső

Amikor egy koncert Sztravinszkij művel indul, amelyet a közepén megforgatnak a keményrock tüzében, majd a darab átúszik a jazzbe, akkor az ember vagy megrémül, vagy felkapja a fejét, hogy na, itt valami újat fog hallani. Az amerikai Minneapolisban alakult The Bad Plus nevű trió koncertjén már hamar kiderült, hogy – szerencsénkre – az utóbbi esetről van szó. THE BAD PLUS – Február 27., Millenáris Fogadó

The Bad Plus

A zongora-bőgő-dob felállású jazztrió ráadásul gyakorlatilag két koncerttel készült: az első részben saját szerzeményeket hallottunk kiegészítve Sztravinszkij- és Ligeti György-művek feldolgozásával. A második részben a trióhoz csatlakozott a minneapolisi énekesnő, Wendy Lewis, és rock dalok átdolgozásai következtek.

Az együttes még kevésbé ismert a hazai közönség előtt, ezt mutatja az is, hogy a Millenáris Fogadó hellyel-közzel volt csak tele, többen pedig sör vagy vacsora mellett hallgatták az ennél többre érdemes zenét.

A Bad Plus 2000-ben alakult, bár a három zenész akkor már jó ideje ismerte egymást. Első lemezüket a nevéből is adódóan fiatal tehetségeket felkaroló Fresh Sound nevű spanyol kiadó jelentette meg. Ezzel a ”Friss hangzás” kifejezéssel lehetne legjobban jellemezni a trió játékát is. A jazznek egy olyan új – mégis emészthető – interpretációját sikerült felépíteniük, amely a klasszikus alapokra épít (mind a jazzben, mind a klasszikus zenében lévő alapokra), mégis bátran beleviszi a legkülönfélébb stílusok jellemzőit. Mindezt úgy, hogy sikerül a jazz – tág – határain belül mozognia.

Az együttes ezután a Columbiánál kötött ki, ahol az óta még négy albuma jelent meg. Zenéjükbe beleférnek Nirvana, Black Sabbath vagy akár Blondie, vagy Bee Gees feldolgozások.

A triónak a helyszín háttérzaja ellenére is sikerült a színpadon egy zenei egyensúlyt teremtenie. A három zenész teljesen egyenrangú zenét produkált: a kollektív improvizáció igen nehéz műfajával remekül boldogultak, mindenkinek ugyanannyi ”szó” jutott, és bár a zenei stílusok egy számon belül is gyakran változtak, a váltások összhangja az improvizációk alatt sem esett szét. A saját szerzemények között éppúgy szerepelt a dobos, Davis King darabja, mint a zongorista Ethan Iversoné.


The Bad Plus (fotó: Mike Dvorak)

A Bad Plus egy rendkívül kreatív, tág zenei térben mozgott, kihasználva a stílusok és a ritmusok közötti váltások végtelen lehetőségét. A veszély, hogy a hallgató kényelmetlenül az egyik hangulatból a másikba esik fenn ált – legalábbis addig, amíg világossá vált, hogy a zenészek pontosan érzik a határokat és nem hagyták, hogy eltévedjünk a különféle stílusok rengetegében. Igyekeztek mindig szellemes megoldással áttérni a kortárs zenéről a rockba, abból a jazzbe, vagy a popba.

A kísérletezésnek ilyen értelemben a zongora adott leginkább teret, így Ethan Iverson mutatta be igazán, mennyire otthon van a virtuóz klasszikus zenei fordulatokban, de ha kell, a legegyszerűbb dallamokból is remek jazzt tud kovácsolni. David King ügyelt arra, hogy a ritmusok ne váljanak sablonossá, és öncélúság nélkül hozta a váratlan váltásokat. A bőgőnek Reid Anderson a basszus menetek biztos játékán túl jóval nagyobb szerepet szánt és hol remek ellenpontja volt a zongorának, hol pedig elengedhetetlen támasza volt a műfajok közötti ugrálásnak.

Wendy Lewis színpadra lépésétől a koncert második felében ismert rock és pop dalokat hallhattunk Bad Plus feldolgozásban. A minneapolisi zenei élet kiemelkedő rock-indie figurája személyiségében és zenéjében is természetességet sugárzott. Hangterjedelme impozáns volt, ám azért kellemesebb volt őt hallgatni a mélyebb regiszterekben, ahol egészen sajátos hangzást adott a produkciónak. Minden dalnak egy teljesen új értelmezést sikerült teremteni, és nemcsak a jól meghangszerelt kíséret miatt.

A kíséretben a zenészek ugyanis megtartottak az eredeti dalok karakteres ritmusaiból, zenei fordulataiból, mellette azonban egészen új számokat formáltak a világslágerekből. A Pink Floyd Comfortably Numbja még az eredetinél is jobban magába forduló, szinte csendes zene volt enyhe latin ritmusokkal (ebben például az énekbe bekapcsolódott a bőgős is azoknál a részeknél, ahol az eredeti dalban is ketten énekelnek). Bobby Vinton 1963-as slágerét, a Blue Velvetet pedig valódi jazz standardként prezentálták, amelyet Wendy Lewis selymes mély hangja már-már misztikussá tett. A U2 New Year’s Day című dalába például megfértek Rahmanyinovra emlékeztető futamok a zongorán. A Bee Gees How Deep is Your Love-ja is egy szép romantikus balladává alakult.

Az est talán legmeghatóbb pillanata (mert ilyen is volt) Neil Young Heart of Goldja alatt esett meg, amikor a négy zenész távol a mikrofontól, zenei kíséret nélkül négy szólamban énekelte, hogy ”Keeps me searching for a heart of gold”. Olyan halkan, hogy még a kávézóban is csönd lett. Akkor az is kiderült, hogy ezek a zenészek nemcsak jól játszanak, de a lelküket is beleadják a zenéjükbe.

(2009. február 27. 20:00 Millenáris Fogadó (Budapest) – The Bad Plus; tagjai: Ethan Iverson (zongora), Reid Anderson (bőgő), Dave King (bőgő), km.: Wendy Lewis (ének))