Etelka, Aletta

A határ a csillagos ég

2009.03.11. 00:00

Programkereső

Közel harminc saját jegyzésű lemez, közülük a legnevezetesebbek a Blue Note kiadó gondozásában; meghatározó szerep olyan jelentős jazz-zenekarokban, mint Art Blakey Jazz Messengerse, Miles Davis '60-as évekbeli kvintettje vagy a Weather Report; örökzöldnek tekinthető szerzemények hosszú sora; díjak, kitüntetések, elismerések. Felületesen így is összefoglalható Wayne Shorter, az élő klasszikus tenorszaxofonos szakmai pályája.

Wayne Shorter

Akik csak az 1970-től működött Weather Report együttes fúvósaként ismerik Shortert, talán el se hinnék, hogy a muzsikus ötven esztendővel ezelőtt készítette első lemezfelvételeit a Wynton Kelly Quintetben. Az akkor 26 éves fiú már megjárta Horace Silver és Maynard Ferguson együttesét, és élte a fiatal zenészek tipikus életét: eljárt jazzklubokba zenét hallgatni, tapasztalatokat gyűjteni, és eszmét cserélni zenei kérdésekről. Shorter korai szólói meglepően érett muzsikust mutatnak. Amikor interjúiban e kezdeti évekről beszél, kiemeli azt az egykori törekvését, hogy mihamarabb megtalálja a minél intaktabb, csak az ő játékát jellemző hangot. Ez a korai Vee Jay-lemezein nem mindig sikerült neki: különösen Sonny Rollins- és John Coltrane-áthallások fedezhetők fel nála, de már e nem teljesen eredeti munkákon is érezhető a leendő nagy, független művész szelleme. Elsősorban a Coltrane-kapcsolat hagyott mély nyomokat világlátásán és zenéjén. Például a Down Beat 1968. decemberi számában beszélt arról, hogy katonaévei idején (1956–58) hallgatta meg először figyelmesen Coltrane játékát élőben. Később New Yorkban személyesen is megismerkedtek, és miután Shorter leszerelt, egész napokat töltöttek együtt Coltrane lakásán, megmutatva egymásnak legfrissebb zenei elképzeléseiket. Shorter már a ’60-as évek végén érzékelte, hogy az individualizálódó jazzből mennyire hiányoznak az efféle gyümölcsöző szakmai összejövetelek, házimuzsikálások.

Egy másik beszélgetésben Shorter a Coltrane-nel folytatott diskurzusok filozófiai jellegét emelte ki. Emlékei szerint a szaxofonos hosszan magyarázta neki a szent om szótag jelentését, mely a buddhizmus teljes tanítását megfogalmazó mantra (om mani padme hum) első nyelvi eleme, és a róla való meditálás megszabadít a boldogsághoz, illetve a büszkeséghez ragaszkodás béklyójából. Tudjuk, Coltrane-t később is foglalkoztatták a keleti vallások, 1965 októberében épp Om címen tett közzé nagylemezt. Feltehető, hogy a magát buddhistának valló Shorter szemléletének alakulásában is lényeges szerepet játszottak a Coltrane-nel folytatott beszélgetések.

Jellemző, hogy Shorter két fiatalkori bálványa, Miles Davis és Charlie Parker előadásaiban is a "hibák" mögöttes jelentése, művészetfilozófiai üzenete iránt érdeklődik a leginkább. Az altszaxofonos játékában az "elkenések", a gondolatok nem mindig kristálytiszta zenei kifejtése, a trombitáséban a hangszer megszólaltatásának hagyományát semmibe vevő fújástechnika Shorter fülében a műfaj megújításának eszközeiként visszhangoztak. Szinte zen-aforizmaként idézi Davis meghökkentő mondását: "Nem vagyok trombitás. Nem játszom trombitán." A szaxofonos szerint a zenében a tartalom az elsődleges a módszerhez képest. Shorter gondolata persze nem új, már a 11. században élt Guido d'Arezzo is úgy fogalmazott, hogy "nem az eszköz, hanem a téma az, ami az énekest teszi". Shorter magyarázata, miszerint a Davis-formátumú játékosok számára a hangszer nem több szerszámnál, egyfajta varázspálcánál, valószínűleg a probléma egyszerűsítése. A magyarázat hátterében az a keleti metafizikai felfogás áll, miszerint az igazán mély és új, például zenei tartalmak művészi kifejezésekor el kell veszítenünk énünket, ideákhoz való kötődéseinket, s ezzel együtt mindazt, amit valaha megtanulhattunk tárgyunkról. Más szavakkal: a metafizikus muzsikus minden fellépéskor "újjászületik". Shorternél, mint más vallásos művészeknél, mindez kiegészül azzal, hogy az előadás rítus is, mely egy másképp megközelíthetetlen paradigmát kíván felidézni a hallgatóság számára.

Shorter legaktívabb évtizedét 1959 végétől számíthatjuk, amikor első hangfelvétele készült Art Blakey együttesével. Innentől kezdve nemcsak egyedi stílusú bopperként, hanem a koncertről-koncertre régi sikerdarabokat ismétlő Jazz Messengerst újszerű szerzeményekkel felfrissítő komponistaként is jegyezték a nevét. Többek között az ő tollából való Children Of The Night (1960), Contemplation (1961) és Mr. Jin (1964) színesítette a korabeli Blakey-lemezeket. Például az 1963-as Ugetsu albumon megjelent One by One című számot Noé bárkájának bibliai története inspirálta. Shorter szerzeményei és szólói már ekkor kísérletieknek számítottak, és újszerűségük csak fokozódott az évtized derekától, amikor a Miles Davis Quintet tagja lett. Shortert nevezik az együttes stílusát nagyban meghatározó "idea man"-nek. Davis számára is halhatatlan kompozíciók sorát alkotta (E.S.P., Nefertiti). Harmóniavilága e modális jazzlemezeken még különösebbnek hatott, mint Blakey bopalbumain. Aszimmetrikus szólói meditatívabbak, elvontabbak, sokszor melankólikusak lettek. A szaxofonos ekkori szerzeményeinek java ma már a jazz alapszókincséhez tartozik. S bár Davis távol tartotta magát a korabeli free irányzattól, a szabad improvizatőrökhöz hasonlóan nagy játékszabadságot biztosított együttese tagjainak, így Shorter hozzászokhatott ahhoz, hogy szinte minden előzetes megbeszélés nélkül is újabb, még ismeretlen területeket járhat be zenésztársaival egy-egy session alkalmával. Szinte bizonyos, hogy a régi Davis-zenekar szolgáltatta a mintát a mai akusztikus Shorter-kvartett számára, melybe a szaxofonos olyan tehetségeket (J. Patitucci, B. Blade, D. Perez) hívott meg játszani, akikkel minden előadáson folytatható az Ismeretlen ad libitum meghódítása.


Wayne Shorter Quartet (fotó: Ronnie Wright)

A szakírók szinte egybehangzó véleménye szerint a szaxofonos a Davis-zenekarban töltött évek alatt készítette el legfontosabb saját lemezeit. A sort a kompozíciós szempontból izgalmas, kvintettben felvett Night Dreamer nyitotta 1964-ben. Ezt követte a Juju, a kizárólag a Coltrane-kvartett tagjaival készített jelentős album. Egyes kutatók szerint e nagyszerű Blue Note-sorozat csúcspontját az 1964 végén – ismét kvintettben – rögzített Speak No Evil jelenti Shorter talán ezzel az albumával gyakorolta a legelsöprőbb hatást ifjú utánzóinak sokaságára. Nem kétséges, hogy a szaxofonos struktúrafelfogása ekkor már lényegesen kifinomultabb volt, mint a másik fúvósé, Freddie Hubbardé, aki a lemez energikusabb, "fényesebb" oldalát képviselte a kontemplatívabb és "sötétebb" tónusú Shorterrel szemben, mégis olyan magvas interakció bontakozott ki kettejük játékában, amire nem sok példát találunk a későbbi korok bopformációiban. Az 1966-os Adam’s Apple-ön hangzott fel először Shorter ma már "standard"-ként idézett Footprintse. Az évtized végén publikált Super Nova szintén történeti jelentőségű LP. A lemez fő érdekessége, hogy Shorter itt használja először hosszabb szólókra a szopránszaxofont, mely azóta a tenor mellett fő hangszerének számít. Sok rajongója épp a szopránszaxofonos Shortert tiszteli elsősorban; a szakírók egy része azonban úgy véli, a muzsikus emez újabb hangszerén meg se közelítette azt a színvonalat és szellemiséget, amit tenorszaxofonos előadásaiban megvalósított.

Kétségtelen, hogy Shorter legismertebb periódusa csak a klasszikus kiadványok megjelenése után, 1971-ben kezdődött, az első Weather Report-album piacra kerülésével. Különös fintora a sorsnak, hogy a szaxofonos legismertebb zenekara épp az a rugalmas formáció lett, mely mellékes szerepet szánt a hangszerszólóknak, és amely Shortert egy addig nem ismert stílusfordulatra, az "enigmatikus zenei foltfestészetre" bátorította. Mindez nem történhetett volna meg Davis korabeli éles stílváltása, illetve a rockzenének a jazzre gyakorolt erős hatása nélkül. Ám akármilyen távolságba került is zenészünk korábbi nagy korszakától, nem tagadható, hogy a Weather Report a fusion-éra egyik invenciózus társulása volt, mely a Birdland című dallal valószínűleg sok új barátot szerzett a műfajnak. Shorter alapító tag volt itt, és az együttes fennállásának tizenöt éve alatt végig kitartott, mégis azt mondhatjuk, hogy a kezdeti egyensúly megbomlása után mindinkább a másik alapító, Joe Zawinul szellemisége határozta meg e zenekar működését.

Shorter – kissé sommás fogalmazással – a WR-feelinget kívánta átültetni a '80-as évek közepén kiadott albumaira is, kétes sikerrel. A kompozíciók nem érték el a legizgalmasabb WR-darabok színvonalát, és a melódiák zöme se vonta magára a hallgató figyelmét. Az 1995-ös High Life e sort folytatta. Majd relatíve terméketlen évek következtek: kevesen tudják, hogy a zenész felesége 1996-ban meghalt, Shorter visszavonulását gyásza magyarázta.

Az ezredforduló utáni Wayne Shorter – úgy tűnik – ismét megtalálta önmagát. Említett akusztikus kvartettje változatlan felállásban dolgozik sok éve, és minden lemezével újabb sikert arat. Talán Shorter buddhista attitűdjével magyarázható, hogy a kvartettben teljes demokrácia uralkodik. A bőgős Patitucci valahol úgy fogalmazott, hogy e zenekarban játszva mindig úgy érzi, bármi megtörténhet, a határ a csillagos ég. Herbie Hancock a hetvenes éveit taposva is ifjú Shorterről beszél. Napjainkra Shorter-reneszánsz alakult ki. A muzsikus klasszikusok iránti régi érdeklődése is változatlan (már ’'65-ben eljátszotta a Valse triste-et a The Soothsayeren, és szintén Sibelius-motívumra épült az Adam’s Apple egyik darabja). Nemrég egy helyütt Vaughan Williams iránti szeretetéről nyilatkozott, máshol pedig felidézte 1954-es emlékét Arturo Toscanini hangversenyéről, amit élőben közvetített a rádió. A koncert végén a zenekar még játszott, amikor a karmester letette pálcáját a pódiumra, a közönség felé fordult, és elköszönt: Adieu. Ez volt Toscanini utolsó nyilvános fellépése. Úgy képzeljük, egyszer majd Wayne Shorter búcsúja is hasonlóan "prosperói" lesz. Addig azonban még sok szép és tevékeny évet kívánunk neki.

(2009. március 18. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Wayne Shorter Quartet, tagjai: Wayne Shorter (tenorszaxofon), Danilo Pérez (zongora), John Patitucci (bőgő), Brian Blade (dob)