Árpád

Túl a tökéletességen

2009.03.20. 00:00

Programkereső

Néhány év alatt harmadszor látogatott Magyarországra Wayne Shorter kvartettje: Debrecen után Veszprém (ekkor fúvósegyüttessel kiegészülve), majd március 18-án végre Budapest következett. Shorter betartotta az ismert sportszabályt, hogy győztes csapaton ne változtass, ugyanis ennél nincs jobb zenekar most a világon, legfeljebb ugyanilyen jó. Bajnokok, mert semmilyen módon nem ismétlik önmagukat, a keresést nem hagyják abba.

Wayne Shorter Quartet - Brian Blade, Danilo Perez, Wayne Shorter és John Patitucci (fotó: Ronnie Wright)

A zenekar elhelyezéséből a Nemzeti Hangversenyteremben (szorosan egymás mellett)  arra következtettem, hogy kisebb termekhez vannak szokva. Szemben a két korábbi magyarországi helyszínnel, a zene most teljes akusztikai árnyalatgazdagságában érvényesült. A tagok, különösen a zongorista, tettek is főhajtást a terem magyar védőszentjének. Nem úgy, mint egynéhány kevésbé maradandó sztár a show business egén, Shorterék nagyon pontosan tisztában voltak vele, hogy hol játszanak, vannak magyar barátaik és tanítványaik is.

Óvatosan, szinte csak hangolással kezdett Shorter a szaxofonon, és már itt feltűnt a korábbi koncertekkel szembeni különbség: zongoristájára, Danilo Perezre több hárult ezen az estén, mint a korábbi magyarországi fellépéseken. Shorter ugyan változatlan intenzitással állt zenekara élén, de mintha a 76 (!) éves mester fizikailag – nem esztétikailag – kevesebb hangot játszott volna, többször tett zongoristája, és másik két zenésze felé – Folytassátok! – jellegű gesztusokat. A tapogatozóan elinduló első dallam azután tempóban és intenzitásban is felgyorsult, nyugtalan lett, de a második téma sem diadalmas lendülettel érkezett, egyedül Brian Blade engedett el néhány rakéta-gyorsaságú és ahhoz hasonlóan dörgő dobfutamot. Drámaibb, feszültségtelibb a zenekar hangütése, meg ahogy a témák és variációk között cikáznak. Kevés könnyed tánclépést engedtek meg maguknak, kevés felhőtlenül vidám ütem csendült fel a pesti koncerten. A jazzben nem annyira jártas olvasók kedvéért hadd szögezzem le, hogy a zenekar végig szabadon improvizált. A ritmusszekció előtt ugyan voltak kották, vagy talán inkább csak dallam- és hangszerelési vázlatok, ez azért egy free jazz koncert volt. Csakhogy ez a kvartett úgy játszik free jazzt, hogy éppen ami a közönség egy részét taszítja a stílusban, azt elkerülik, mert a közös improvizáció, nem pedig a haraggal visszanézés a céljuk.


Wayne Shorter

Shorter hangszíne a szopránon ismert fátyolos jellegéről - de mintha a náddal nem lett volna teljesen elégedett vagy valamelyik billentyű nem működött volna hibátlanul, többször vizsgálgatta szopránszaxofonját, és meglepően sokszor maradt a tenornál. A koncerten folyamatosan szólaltak meg a témák, az egész egy hetven perces szvitté állt össze, ugyanis nem volt szünet a számok között. Ezt a közönség az ötödik téma táján már nagyon nehezen bírta, meg is kísérelt közbetapsolni, de végül maradt a szaggatott darabokból összeálló folyamatosság, a romantika és bűbáj nélküli töredezett szépség, és a közönség lenyűgözve figyelt.

Vajon tényleg azért nincs-e új lemezük a Beyond the Sound Barrier óta, négy éve, mert nem kaptak rá megfelelő ajánlatot, vagy mert egy ilyen lezárás, késztermék-becsomagolás ellene hatna törekvésüknek, hogy a menet közben alakuló, állandó metamorfózisos, újrafogalmazós, egyre adekvátabb kifejezést helyezik minden egyéb fölé? Pedig Shorter megint az Évtized Zenekarában játszik, vagy azt vezeti is: Art Blakey, majd Miles Davis mellett (John Coltrane posztját átvéve), azután a Weather Reportban, olykor Hancock mellett, majd némi útkeresés után a megint tisztán akusztikus, egyszerű kvartett felállással.


Danilo Perez

2000 óta alkot együtt Patituccival és Brian Blade-del, meg Perezzel. Kezdetektől fogva a rég klasszikussá vált, hatvanas évekbeli Shorter-szerzemények szétszedésére és újrateremtésére álltak rá. Néhány év elmélyült munkájával, már egymás következő gondolatát is megérzik. Átléptek egy határt, amin a nap mint nap hagyományosabb jazz felfogásban improvizáló és variációkat játszó jazz-zenészek többsége belül marad. Itt már nem a zenei anyag megszólaltatása, nota bene a témák tetszetős, improvizatív visszaadása a zenekar célja, hanem valami egészen más, kortárs irány. Hatalmas fajsúlyú ez a zene, ha intellektuálisan próbáljuk megközelíteni, anyagában viszont csipkés, könnyed, ritmikájában pedig roppant összetett, csupa izgalom.

Shorter és zenekara számára az organikus alkotás folyamata a legfontosabb. A kvartett első korszakára az a Perez-nyilatkozat világított rá leginkább, hogy bárki a zenekarban elkezdhet, továbbvihet vagy átfordíthat valami másba egy témát, a többiek követni fogják, reagálnak rá. Ennyi év intenzív együttlét után viszont a tökéletességen túli szintre érkeztek. Elvetették azt az ideált, hogy hibátlanul kell játszani. A véletlennek, az elszólásnak, elvétésnek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, ahogy még mélyebbre néznek, az önismeret kútjába.


John Patitucci

A koncerten tapasztalt drámai erő és könnyedség tündöklő birtokosa éppen Blade, akinek példa és előkép nélküli dobolása annyi meglepetés, ahány ütés (méginkább: ahány szünet). Utánozhatatlanul eredeti zenész. Patitucci vonóval egészen káprázatos, ujjal pengetve pedig gyönyörűen ellenpontoz vagy ad alapot lüktetésben. Perez játékában éreztem leginkább a komolyodást, a latin lüktetés derűje csak a szvitté összeálló koncert végén csillant egy pillantra meg nála. Shorternél a 9-ik témáig kellett várni a zenitre (igaz, éppen az aranymetszési pontnál tartottunk), ekkor duóban játszottak Perezzel. A szaxofonos nem nagyon lép be az ütemek első negyedére, mélyebbek a kételyek benne annál, sokszor dadogósan írja körül, amit keres. Mindig elkerüli zenekarával a pompózus, terjengős zárlatokat is: egy koncertet dallamfoszlányvégen is abba lehet hagyni, tapasztalja a közönség, meglepődve az ilyen formabontó befejezésen.

Azután az első ráadásban Shorter hátborzongató ellendallamot vezet keményen elő tenoron. Majd észrevétlenül átlép abba az intim, szűk hangközökkel, főleg kisterccel, meg prímmel és felugró oktávval, szűkítettekkel; rebbenésekre, feszengésre emlékeztető hangzásvilágba, amellyel újra odaláncolja magához a hallgatóság figyelmét. Derűsebb volt a második ráadás, a Joy Rider, kevesebb benne a világűrből fújó hideg szél, a taszító embertelenség, és több a mosoly. Shorter világraszóló nagyságának egyik nyitja, hogy zenéje már rég nem a szépség, hanem az igazság nyomában jár.

(2009. március 18. Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) – Wayne Shorter Quartet; tagjai: Wayne Shorter (ternor- és szopránszaxofon), Danilo Perez (zongora), John Patitucci (bőgő), Brian Blade (dob))