Lázár, Olimpia

Vakrepülés Gyárfás Istvánnal

2009.03.23. 00:00

Programkereső

A "Vakrepülés", azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által elindított zenehallgatási próba, illetve játék: egy jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a felvételeken hallható zenészeket beazonosítania anélkül, hogy előzőleg bármilyen információt kapna róluk.

Gyárfás István

Először hegedülni tanult, majd egy kis kitérő – a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskola elvégzése – után ismét visszatért a zenéhez. 1987-ben szerzett tanári- és előadóművészi diplomát a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola jazz gitár tanszakán, majd 2001-ben elvégezte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolát is. Az aktív zenélés, zeneszerzés, hangszerelés mellett a XVII. kerületi Bartók Béla Alapfokú Művészeti Intézmény jazz gitár tanára. Az elmúlt időszakban számos hazai és külföldi klubban, illetve fesztiválon lépett fel saját zenekarával, és más formációkban. Olyan magyar kiválóságokkal játszott együtt, mint Kovács Gyula, Kőszegi Imre, Jávori Vilmos, Lakatos „Pecek” Géza és Balázs Elemér dobosok, Pege Aladár és Berkes Balázs nagybőgősök, Vukán György, Szakcsi Lakatos Béla, Csík Gusztáv, Szabados György és Regős István zongoristák, Tomsits Rudolf trombitás, Friedrich Károly harsonás, Lakatos Antal, Dés László, Dresch Mihály és Borbély Mihály szaxofonosok, Deseő Csaba hegedűs, Török Ádám fuvolista, vagy Berki Tamás, Bontovics Kati, Kósa Zsuzsa és Bódy Magdi énekesek.

Ezzel együtt jó néhány külföldi muzsikussal is fellépett, közülük néhány: a Las Vegasból nemrégiben hazatelepült vibrafonos, zeneszerző Tommy Víg, a zágrábi vibrafonos Bosko Petrovic, a legendás Oscar Peterson Trio egykori dobosa, Ed Thigpen, a Count Basie Bigband kiváló hangszerelője, a tenorszaxofonos Ernie Wilkins, a modern jazz fuvolajáték egyik atyja Herbie Mann, az amerikai trombitás Mike Wax, az altszaxofonos, fuvolista Kim Hutchcroft, a francia tenorszaxofonos Sylvain Beuf, Benny Green, Ted Rosenthal és Manuel Rocheman zongoristák, Louis Armstrong zenekarának utolsó élő tagja, a klarinétos Joe Murányi, Duke Ellington nagyzenekarának egykori bőgőse Jimmy Woode, a nagyszerű New York-i gitáros Agostino DiGiorgio, a Los Angelesből évente többször hazánkba látogató vibrafonos-zeneszerző Eldad Tarmu, és két csodálatos színes bőrű énekesnő Carol Cass, és Sidney Ellis.


Gyárfás István

Közel harminc lemezen szerepel közreműködőként: Berki Tamással, Winand Gáborral, Fellegi Balázzsal, Dániel Annah-val, Téli Mártával, Tisza Beával, Tűzkő Csabával, Grencsó Istvánnal, Deseő Csabával, Pleszkán Frigyessel, Folk Ivánnal, Walter Kurowskival, a Basa-Papesch Workshoppal, a temesvári Bega Blues Banddel valamint a szlovák PaCoRa Trióval. Első saját albumát Winand Gáborral közösen készítette 1989-ben Captive Dreamer címmel (LP). Zenekarával, a Gyárfás István Trióval (amely közel 15-éve működik) 1996-ban jelent meg első lemeze, címe: Live at the Jazz Café. A CD-n az időközben bezárt, budapesti klubban felvett koncertjeik felejthetetlen pillanatai hallhatók. Két évvel később Big Red Ronnal, a jelenleg Amerikában élő tenorszaxofonossal kiegészülve rögzítették Midnight in Pest című anyagukat, amely az Egyesült Államokban került piacra. 2000-ben jelent meg In Between címmel, Munkácsi Beával és az Amerikából hazalátogató trombitás Virágh Gáborral közösen készített CD-jük. Kis szünet után Deseő Csabával, a nagyszerű jazzhegedűssel vonultak stúdióba, és 2003-ban elkészítették Tale című albumukat. Triójával a közelmúltban két nagysikerű kenyai koncertturnén vett részt, második alkalommal a briliáns szólistával, a harsonán, trombitán és szárnykürtön közreműködő Szalóky Bélával kiegészülve. A 2005 végén megjelent, kizárólag saját szerzeményeiket tartalmazó Nairobi Romance című lemezük afrikai élményeiket dolgozza fel. Legújabb, 2006-os Old Amsterdam című CD-jük elsősorban holland ihletésű, saját szerzeményeikre épül, tipikusan a mainstream jazz stílusában. A Gyárfás István (gitár), Czakó Péter (basszus) és Cseh Balázs (dob) összeállítású trió gyakran énekhanggal, zongorával, hegedűvel, szaxofonnal, harsonával vagy trombitával egészül ki, az adott tétel hangulatvilágának megfelelően. A Vakrepülés felvétele 2009. március 17-én készült. Szerkesztette és készítette: Máté J. György.

 
 
 

Jim Hall

JIM HALL: Stompin’ At The Savoy (a Jazz Guitar című lemezről, Capitol, 1957. Hall: gitár; Carl Perkins: zongora; Red Mitchell: bőgő).

Az Oscar Peterson- és Nat King Cole-hagyomány jegyében fogant előadás, de nem Herb Ellis vagy Oscar Moore gitározott. Az ’50-es évek első felében keletkezhetett a felvétel. Charlie Christian-hatás érződött a gitáros játékán. A frazírozás Barney Kesselére emlékeztet, de sokszor mégis más. Mondjuk: a fűszerezés ugyanaz. Jim Hallnak is volt egy hasonló triója Red Mitchellel. Nagy swingje van ennek a zenekarnak. Könnyen lehetne Tal Farlow, aki ekkoriban még nem vágtatott olyan sebesen. Abban az időben készülhetett a darab, amikor Jim Hall pályája indult. Lehet Farlow is, vagy Kessel. (Jim Hall nevének elhangzása után: ) Ezt a lemezét nem ismertem. Ő ebben az időszakában Barney Kesselt tartotta példaképének, erről még a Leonard Feather-féle lexikon is megemlékezik.

LAURINDO ALMEIDA/MODERN JAZZ QUARTET: One Note Samba (a Collaboration című lemezről, Gambit, 1964. Almeida: gitár; John Lewis: zongora; Percy Heath: bőgő; Milt Jackson: vibrafon; Connie Kay: dob).


Laurindo Almeida

(Néhány taktus után:) Ez Laurindo Almeida. És úgy hallom, a One Note Samba, amit a Modern Jazz Quartettel vett fel. Itt már a ’60-as évek közepén járunk. Erről a dalról film is készült, talán az Interneten is megnézhető. Káprázatos! Almeida rendkívül kvalifikált gitáros. Charlie Byrdnek se volt ilyen technikája. Állítólag még angolul se tudott, amikor John Lewis együttesével ez a felvétel készült. Biztos lázasan mutogattak egymásnak a stúdióban.

CHARLIE BYRD: Autumn In New York (a For Louis című lemezről, Concord, 1999. Byrd: gitár; Robert Redd: zongora; Dennis Irwin: bőgő; Chuck Redd: dob; Steve Wilson: altszaxofon).

Az Autumn In New York alapműnek számít a gitárirodalomban, csakúgy, mint például az Out Of Nowhere, vagyis mindenki lemezre játssza legalább egyszer. Itt a gitáros és a zongorista szépen osztozik a szerepeken, a gitáros hozza a 4-et, közben a zongorista tereget. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy nem állandó zenekarról van szó. Ki használt klasszikus gitárt így? Például Charlie Byrd, de nem biztos, hogy ez ő, a felvétel egy kicsit túl jazzes. Kenny Burrell soundja pedig markánsabb. Ez a gitáros valahogy befojtja a hangokat. Kései felvétel lehet, egy öregemberé. Byrdnél mellesleg lehet hallani a klasszikus hátteret is, hiszen Segovia volt az egyik mestere. A ’60-’70-es évek Byrdje erőteljesebben játszott a triójával. Ha ez mégis ő, akkor az utolsó felvételei közül való, azokat nem nagyon ismerem.

JIMMY RANEY: Nobody Else But Me (a Jimmy Raney Featuring Bob Brookmeyer című lemezről, Decca, 1956. Raney: gitár; Bob Brookmeyer: ventilpozan; Hank Jones: zongora; Teddy Kotick: bőgő; Osie Johnson: dob).

A pozanos lemeze? Jimmy Raney a gitáros. Gyönyörű belső szólamokat játszik. Csodás, csilingelő a hang, mintha bugyborékolna. Jim Hall később Raney-követő lett, mindketten befelé forduló, gondolkozó muzsikusok. Ezek a régi gitárosok nagyon szeretik a finom hangnemváltásokat, az előbb Almeidánál is hallottunk ilyet. Itt nagy swing hallatszik a gitáros mögött. Korábban Horace Silverrel is sokat játszott Raney. Van korai felvétele Roy Haynes-szel is, remekül összeillenek, pedig Haynes nem volt egy kegyelmezős pali. Nem tudom, tudtad-e, Jimmy Raney csellózott is, kései éveiben sok Debussyt hallgatott.


Ron Affif

RON AFFIF: If I Were A Bell (a Ringside című lemezről, Pablo, 1997. Affif: gitár; Essiet Essiet: bőgő; Colin Bailey: dob).

Ez az ember úgy gitározik, mint Joe Pass a triójával, csak még nála is belemenősebb. Nem akkordosan játszik, mint Kessel a trióival. Játszik egy kört akkord nélkül, aztán meg akkordozni kezd. Hú, de tud ez a fickó gitározni! Majdnem azt mondhatni, jobban játszik, mint Joe Pass. Abszolúte ura a hangszerének. Viszont az ívet nem érzem a számban. Azt, hogy x pontból el akar és tud jutni y pontba. A fiatalabb gitárosok egyike-másika nagyon megtanult gitározni és triózni, például Jack Wilkins, Jimmy Bruno és Ron Affif. Megint azt mondom: ez az ember szörnyen tud gitározni! Az előbbiekre visszatérve, valószínűleg Pass is tudta volna mindezt, csak nem akart így játszani. Ez a gitáros mindent tud!

JERRY HAHN: In The Breeze (a Jerry Hahn And His Quintet című lemezről, Arhoolie, 1967. Hahn: gitár; Michael White: hegedű; Noel Jewkes: tenorszaxofon, fuvola; Ron McClure: bőgő; Jack DeJohnette: dob).


Jerry Hahn

Nem érdektelen zene, ez bátran leszögezhető. A másságát nyíltan vállaló gitáros. Volt pillanat, amikor majdnem azt mondtam, hogy Zoller Attilát halljuk. Ő lenne? Vagy amerikai? Francia és más európai gitárosok jutottak még eszembe, René Thomas, vagy későbbről Philip Catherine. Ez a muzsikus egy forradalmi lázadó, és teljesen másképp nyitott az avantgárdra, mint például Jim Hall. Ugyanakkor hallhatóan koncepciózus, akinek polgárpukkasztóak a felrakásai. Teljesen a kisujjában van a szakma. (Jerry Hahn nevének elhangzása után:) Megjegyzem magamnak ezt a nevet!

JEFF LINSKY: Black Sand (az Angel’s Serenade című lemezről, Concord, 1994. Linsky: requinto gitár; Kenny Stahl: fuvola; Seward McCain: bőgő; Michael Spiro, Karl Perazzo: ütőhangszerek; Claudia Villela: ének).

Sokhúros gitár lehet, klasszikus húrokkal. A muzsikus gyönyörű klasszikus technikával játszik. Az elején olyan volt, mintha hárfát hallottam volna. Ez a Gismonti-féle brazil vonal. Az a hallgató érzése, hogy áthúrozták a hangszert, és pengetve játszik rajta. Mintha magas húrokkal egészítették volna ki a hagyományos húrkészletet. A technikája viszont nem olyan forradalmi, mint, mondjuk, Stanley Jordané. Tulajdonképpen tradicionális bossa novát játszik. Amikor viszont szólóhelyzetbe kerül, nagyon érezhető, hogy sok idő telt el a klasszikus bossa nova korszak óta. Jó arányérzékkel gitározik, sose kerül az oldalvonalon kívülre. Nagyon lehet szeretni az ilyen zenét.


Billy Bauer

BILLY BAUER: It’s A Blue World (a Plectrist című lemezről, Norgran, 1956. Bauer: gitár; Andrew Ackers: zongora; Milt Hinton: bőgő; Osie Johnson: dob).

Az akkordok olyanok, mintha Johnny Smith játszaná őket. Gyönyörű és kiegyensúlyozott az egész. Az igazi klasszikusok egyike lehet az előadó. Egyszerűen hiba nélkül játszik. Mellesleg ilyen, pengetéssel előadott akkordszólót Johnny Smithtől még nem hallottam. Nagyon igényes művészi teljesítmény. A végére ugyan már maszatosabb lett egy kicsit a tercmenetekkel. Kessel is játszott ebben a stílusban. Az egyik nagy öregről van szó, ez bizonyos.

JOE PASS: In A Mellowtone (a Portraits Of Duke Ellington című lemezről, Pablo, 1974. Pass: gitár; Ray Brown: bőgő; Bobby Durham: dob).

Az első hang mintha Joe Passé lett volna. A többi meg még inkább. Ő is nagy triójátékos. Az az egyik kedvenc lemezem tőle, amelyiken Eberhard Weber a bőgőse és Kenny Clare a dobos. Intercontinental a címe. Pass-szal kapcsolatban igen felszínes állítás, hogy iskolás a stílusa. Arról van csak szó, hogy annyira ki tudta fejezni az akkordokat, mint senki más. Itt egyébként jobban szárnyal, mint az említett német triólemezén. Az iskolásság valójában életszerűség nála. Ray Brown a bőgős? Nos, neki nem ez a felvétel a főműve. Vagy csak nem jön ki a dobossal. Léteznek Pass-triók, amiket kissé szertelennek érzek, de ez az Ellington-feldolgozás – természetesen az In A Mellowtone-t hallottuk – mesteri.


Tal Farlow

TAL FARLOW: Yardbird Suite (a The Swinging Guitar Of Tal Farlow című lemezről, Verve, 1956. Farlow: gitár; Eddie Costa: zongora; Vinnie Burke: bőgő).

(Két taktus után:) Tal! Eddie Costa zongorázik. Jól ismerem ezt a lemezt, az összes szólóját leírtam. Nagyon tetszik Tal Farlow játékában, hogy mindig megvan nála a spontaneitás lehetősége is. Eredetileg Joe Pass is Farlow-szólókon tanult gitározni. Első lemezein úgy is játszik, mint Farlow, de tágít a stílusán. Tal Farlow nagyon emberi muzsikus. Amikor elege lett a zenei bizniszből, visszament plakátfestőnek – ez volt a korábbi szakmája. Itt a Yardbird Suite-ot játszotta. Már ezeken a korai munkáin is pickupokkal kísérletezett. Hihetetlen erő volt az előadásaiban! Talán a ritmizálása kikezdhető, ha mindenképpen valami hibát keresünk a zenéjében. A rossz nyelvek szerint csak gyors tempójú számokat tudott játszani. Tény, hogy elsöprő lendület jellemzi legtöbbször. Barney Kessel is hasonló művész, de ő minden tempóban szerette kipróbálni magát.