Etelka, Aletta

Jazz-közeli reprezentáció

2009.03.26. 00:00

Programkereső

A Magyar Jazz Ünnepének háromestés budapesti rendezvényén ugyan túl vagyunk, de április 16-ig további tizenegy magyar városban folytatódik a program. A Magyar Jazz Szövetség honlapján határon túli koncertekre is utalnak, de ezek pontos helyszíne és időpontja nem szerepel a programban. Annyi baj legyen, fő, hogy a magyar jazzművészet reprezentációja – ezúttal a Kárpát-medencét átfogó viszonylatban – az idén is létrejött és javában tart…

Csepregi Gyula és Vasvári Pál

A Magyar Jazz Szövetség (MJSz) rendezvényéről joggal feltételezhetjük, hogy ilyenkor (ahogy a civilszervezet 1990-es megalapítása óta minden évben) a hazai jazzélet esszenciális keresztmetszetét mutatja meg, a legszélesebb nyilvánosságot célozva. Érthető presztízs oka is lehet ennek, egy országos és meglehetősen ”hivatalosnak” ható testület részéről, de elsősorban persze a kedvenc műfajra irányított reflektorfény itt a fontos – évente legalább egyszer. A jeles alkalom viszont arra készteti a szakújságírót, hogy ne csupán egy-egy jazzkoncertet lásson-halljon ilyenkor, hanem kissé általánosítva elmélkedjen a magyar jazz jelen állapotán, színvonalán, jelentőségén, a reprezentáció során szerzett benyomásokból kiindulva.

Mielőtt erre sor kerülne, essünk túl a protokollon: a Magyar Jazz Szövetség új elismerést is alapított: a Pernye András Díjat fotóművészeti, kritikai, újságírói, kiadói, koncertszervezői és egyéb, a jazzélet érdekében végzett, kiemelkedő tevékenység elismeréséért veheti át évente egy valaki, a tagság jelölései alapján. A szövetség közgyűlésén a tagság titkos szavazással döntött arról, hogy első alkalommal Maloschik Róbert veheti át az elismerést a Magyar Jazz Ünnepe nyitó estjén. A Szabó Gábor Jazz Életműdíjat hagyományosan szintén ez alkalommal adja át a szövetség elnöke, az idén Csepregi Gyula a kitüntetett.


Fabatka Zenekar

A Budapest Jazz Clubban március 19-21 között rendezett ünnepi koncertek alapján rendkívül ambivalens érzéseink lehetnének a magyar jazzt illetően. Először is mitől magyar a jazz? Attól, hogy magyar muzsikusok játsszák az általánosságban jazznek minősíthető műfajt, vagy attól, hogy e ritmizált, improvizatív zene hátterét, vagy fő irányát magyar kulturális és szellemi tartalom képezi? Akadémikus felfogás szerint kialakult szabályszerűség, például egyfajta dialektus nélkül nem beszélhetünk jazzről; viszont ennek ismeretében lehet-e, vagy szükséges-e némi átfedés a két megközelítést illetően? Talán nem mindenki számára normális dolog egy cimbalom a jazzklub pódiumán. Persze tudjuk, az iménti dilemmára sokféle válasz született már, de nem zárható ki, hogy a magyar jazz iránti igen szerény érdeklődés hátterében ilyen jellegű, azaz értelmezésbeli, vagy más összeférhetetlenség is lehet (átlag hetven-nyolcvan ember volt jelen a budapesti koncerteken).

Manapság az sem könnyű kérdés, hogy mi a jazz, nemhogy etnikai megjelöléssel terhelve. A témát felvetettem az MJSz elnökének, Márkus Tibornak, aki a következőképpen reagált:

Nem szeretem a kategorizálást. Leonard Bernstein szavaival szólva csak jó zene és rossz zene létezik. A mai zene világképe pedig azt mutatja, hogy a legkülönbözőbb műfajok közelednek egymáshoz, a határok elmosódnak. Az ismertebb mainstream vagy szvinges irányzatok mellett az ”improvizatív zene” meghatározás azért nem rossz a jazzre vonatkoztatva, mert elég sok olyan műfaj létezik, amelyben az improvizáció nem nyert elég teret, így legalább külső hatásként megjelenhet a ma már tágabban értelmezett jazz keretein belül. Ugyanakkor olyan példát is többet említhetnénk, mely hangról hangra megírt darabként is hamisíthatatlan jazznek számít. Az improvizáció mellett talán a nyelvezet az, ami leginkább karaktert ad ennek a műfajnak. A fesztiválprogramban is az előbbi jellemzőket próbáltuk koncepcionálisan megjeleníteni. Például mindhárom március 20-i fellépő, a Nigun, a Bágyi Balázs Quartet és a sepsiszentgyörgyi Fabatka zenekar az etno-jazz irányt képviselik…


Winand Gábor

…a 19-én szereplő együttesek, a Csepregi Gyula vezette In Line, a Cornelio Tutu Band és a Balázs Elemér Group pedig a fúziós irányzatokat vagy populáris jazzt. A rend kedvéért jelezzük a zárónap fellépőit is: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének Bigbandje László Attila vezetésével, a Gárdonyi és Gárdony Duó, a For Tunes és a Tzumo Trió.

Ennyiből is világosan következik, hogy a mai magyar jazz, magyar muzsikusok által játszott mainstream, illetve fúziós zene, valamint a közép- és kelet-európai népzenék motívum-, vagy dallamvilágát szabadon alkalmazó, továbbgondoló produkciók is. Ránézésre nem tűnik soknak; legfeljebb egy ember számára… Csakhogy a közönség egy-egy emberből tevődik össze. Vagyis félő, hogy a fesztiválprogram koncepciója így nem a közönségnek, hanem a szakmának ad okot a műfaj megünneplésére. Talán ez utóbbi miatt sikeresebbek egy fokkal azok a hazai jazzfesztiválok, melyek egy tematika vagy ízlésvilág mentén szerveződnek.


Gárdonyi László

Az ambivalens érzéseket szaporítja az a tény is, hogy míg a fellépő muzsikusokat külön-külön csak dicséret illethetné – elsősorban magas szintű szakmai tudásuk okán –, addig a koncertprodukciókról ezt korántsem állíthatjuk ennyire egyértelműen. Márkus Tibor fesztiválnyitó bevezetőjében világszínvonalú magyar jazzművészetet emlegetett, és nem is túlzott, ami muzsikusaink szakmai tudását illeti. Kétség nem fér a friss Szabó Gábor díjas Csepregi Gyuszi hangszeres biztonságához, Winand Gábor, Balázs Elemér vagy Oláh ”Tzumo” Árpád legfelsőbb kategóriás tudásához, Tűzkő Csaba stílusérzékéhez, elméleti felkészültségéhez, Lukács Miklós egyedülálló muzikalitásához; és még hosszan sorolhatnánk a jobbnál jobb egyéni érdemeket. Viszont a produkciók átütő erejének hiánya nem ritkán tagadhatatlan volt; ennek sajnos több oka is lehet. Például a sajátosan magyar individualizmus, amikor a zenészek nem a produkció egészére, hanem az egyéni teljesítményekre koncentrálnak. Egy ilyen sokszínűségre törekvő fórum pedig csak erősíti ezt a hatást. Kivétel lehetett volna a több mint huszonöt éve Amerikában élő, azóta a bostoni Berkleen tanító Gárdonyi László fellépése, ha az ő zongorázása viszont nem lett volna sokkal decensebb annál, mint amit megszokhattunk az elmúlt évtizedekben, tíz-tizenöt fiatal hazai zongoristatitán játékának köszönhetően (itt megint egy meglepő lista következhetne). Gárdonyi Lacinak a nyolcvanas évek elején legfeljebb négy-öt komolyabb vetélytársa volt. A Lélekút, Gárdonyi hajdani gyönyörű balladája nem szerepelt a repertoárban.


Lukács Miklós

Egyébként itthon a jazzt vagy jazz-közeli irányzatokat feltétel nélkül elfogadó szűk réteg így, emlékezetes produkciók híján is hálás. Csodavárás, katarzis keresése, mélyreható élmény helyett sokan szocializálódtak arra, hogy ebben a műfajban azt figyeljék, ki mit tud. A hazai közönség már jó ideje annak örül, ha a muzsikus jól játszik. Ha pedig kicsit többen vannak egy itthoni jazzkoncerten, a kemény mag feletti hányad feltehetően szórakozni akar, kulturáltan. Ehhez ugye nem feltétlenül szükséges a művészet. Hogy a magyar jazzmuzsikusok többsége teremtette-e ezeket az igényeket, vagy a közönség kényszerítette a zenészeket e visszafogott alkotói szempontokra, az kérdés.

Tehát felvetettem Márkus elnöknek a hazai jazz-zenész közérzetét firtató kérdésemet is – különös tekintettel a sikerorientált mentalitást illetően.

A gazdasági válság minket is elér. Egyre nehezebb érvényesülni egy hazai jazzmuzsikusnak, de ha valaki eljut az élvonalig, és ez akár a jazztanszakos korosztály számára sem kizárt, továbbá szorgalmasan és következetesen kitart az elképzelései mellett, meg fogja találni a helyét a világban. A siker mindenképpen mozgató erő, de persze olyanok is vannak, akiket nem kedvetlenít el a pillanatnyi sikertelenség sem, mert biztosak a dolgukban.

A fesztivál szerény, (klubjellegű) látogatottságát tapasztalva, a hazai, vagy budapesti jazzközönséget illetően is kíváncsiskodtam. A következőket mondta Márkus Tibor:


Tűzkő Csaba

Szeretem a magyar közönséget, a budapestit és a vidékit egyaránt. Elképzelhető, hogy a budapesti közönség talán kissé el van kényeztetve, mert vidéken lelkesebben fogadják a műfajt. Egyébként ehhez a fesztiválhoz már tavaly sem kerestünk nagyobb koncerttermeket, mert nem számítunk túl nagy közönségre. Hétvégi napokon általában teltház van.

Az elnök pozitív hozzáállása, optimizmusa példaértékű. Esetleg alkati tulajdonság, ahogy talán az ambivalenciára való érzékenység is. De mindezektől függetlenül valószínűsíthető, hogy azok a jazzhívők, akik igazi katarzist, magas fokú szellemi izgalmat, felejthetetlen élményt is megéltek a jazz által, nem szívesen rekednek meg a szórakozás szintjén. Ők nem minden esetben érzik kielégítőnek a jól ismert muzsikus ikszedik alkalommal tapasztalható kiváló felkészültségét. Azért pedig ugye senki sem róható meg, ha mondjuk Eric Dolphyt vagy Ornette Colemant gyakrabban hallgat, mint bárki mást; ha egyszer ők adják számára a zenének azt a mélyen megindító nagyszerűségét, amit nem lehet más dologgal pótolni.

Félreértés ne essék, nem a karizmatikus muzsikusok kizárólagosságát forszírozom, de a közelítésüket, az általuk életre hívott igényt, a bebizonyosodott csoda legalább jelzésszerű tiszteletét mindenképpen. Pláne, ha magyar példák is szép számmal találhatók, akár a közelmúltunkból is…

(A szerző fotói)