Luca, Ottilia

Emelt fővel

2009.03.28. 00:00

Programkereső

Maloschik Róbert nevét mindenki ismeri, aki komoly jazzt hallgat a rádióban, de azok közül is sokan megjegyezték a nevét, akik maradandó élményeket szereztek az általa szervezett márványtermi és zsámbéki jazz-hangversenyeken. Több évtizedes munkásságának jelentőségét nemrég Pernye András-díjjal ismerték el.

Maloschik Róbert (fotó: Boudo-Art)

Fidelio: Magyarországon te készítesz a legrégebben rádióműsorokat a jazz jegyében. Hogyan látod a műfaj népszerűségének hazai alakulását a stúdióból?

Maloschik Róbert: Ha ezzel rádióműsoraim hallgatottsági indexére szeretnél finoman rákérdezni, akkor azt tudom válaszolni, hogy az MR3-Bartók Rádió jazzműsorait hallgatják a legtöbben mind budapesti, mind országos összesítésben.

F: Azt még az ellenségeid sem állíthatják, hogy rádiós újságíróként, illetve koncertszervezőként nem képviseled az egész magyar jazz ügyét. Szerinted kik azok a fiatal hazai jazzmuzsikusok, akik a világ legelitebb zenekaraiban is megállnák a helyüket?

MR: Attól függ, ki számít fiatalnak. 1995 végén, amikor Oláh Kálmánnak szerzői estet szerveztem a Márványterembe, egy volt kolléga feljelentett a Magyar Rádió elnökénél, mondván, én nem értek hozzá, mert a zene történetében 25 éves korában még senkinek sem rendeztek szerzői estet. De az utóbbi tíz év termésére is büszkék lehetünk a Bartók-, illetve jelenleg MR3-Bartók Rádióban, ezt a következő általunk felfedezett, illetve befuttatott-támogatott jazzmuzsikusok nevével tudnám fémjelezni: Oláh Tzumo Árpád, Szabó Dániel, Bacsó Kristóf, Bolla Gábor, Szőke Nikoletta, Pecek Lakatos Krisztián, Sárközi Lajos és Jánoska Roman. Ők képviselik a sok jó között a világszínvonalat.

F: Te szervezed a Jazz a Márványteremben koncertsorozatot a Rádió épületében. Mi ennek a sikeres sorozatnak az alapkoncepciója, és hogyan alakult ki?

MR: 1995. január 23-án volt az első estünk, 2009. március 20-án pedig az utolsó. Nagyon büszke vagyok rá, hogy sorozatunkban a magyar jazz valamennyi aktív szereplője fellépett. Talán a sors akarta úgy, hogy a nyitókoncerten a magyar jazzoktatás apostola, Gonda János zongorázott szólóban, míg a záró estünkön egykori tanítványa, Gárdonyi László, aki immár a bostoni Berklee College of Music jazz-zongora tanszékének helyettes vezetője.

F: A te neved fémjelzi a Zsámbék Jazz Open fesztivált, melynek programjait általában a festői romtemplom előtti réten rendezitek meg. Mi teszi egyedivé ezt a programot?

MR: 2000 nyarán indult ez a sorozat, mint a Jazz a Márványteremben „kihelyezett” nyári tagozata, hisz egészen a legutóbbi időkig nem volt légkondicionáló berendezés a Márványteremben. Itt az általunk felfedezett „világra szóló” tehetségeket, a „nagy öregeket” és európai, valamint amerikai sztármuzsikusokat léptetünk fel, de nem saját együttesükkel, hanem kimondottan magyarokkal. Talán ez volt előremutató, és nagy örömünkre szolgál, hogy egyre több település követi Zsámbék útmutató példáját!

F: Azok közé a „konzervatív” újságírók közé tartozol, akik műsoraikat a riportalanyaikról, nem pedig önmagukról készítik, úgyhogy a hallgatók és az olvasók nem sokat tudnak a magánéletedről. Milyen jazzt hallgatsz a legszívesebben szabadidődben? Kik a kedvenc előadóid?

MR: Nem tudom, mire gondolsz a „konzervatív” újságíró titulussal, de én mindig lázadónak tartottam magam. Rettenetesen utálom a tekintélyelvűséget, de még inkább a személyi kultuszt. Ezért természetesen az MR3-Bartók Rádió riportműsoraiból mindig kivágatom a saját nevemet. Ha dicsérnek, akkor meg különösen. A magánéletemről csak annyit, hogy nem voltam sem KISZ-tag, sem párttag (soha semmilyen pártnak nem voltam és nem is leszek tagja!), sem III/III-as ügynök. Ez utóbbiról még papírom is van, mert mint közszereplőt, a hatályos magyar törvények szerint „átvilágítottak”. Ha nemcsak képzelgek, hanem van olyan „füllel fogható” szegmense a jazznek, ami belefér a „modern mainstream” kategóriába, akkor már meg is kaptad a választ: Wynton Marsalis, Branford Marsalis.

F: A Magyar Jazz Szövetség februári közgyűlésén neked ítélték oda a frissen alapított, és ezentúl évente kiosztandó Pernye András-díjat, melyet a jazz népszerűsítésén munkálkodó újságírók, fotóművészek vagy képzőművészek egyikének adományoznak a szövetségi tagok. A megtiszteltetésen túl milyen érzés első díjazottnak lenni?

MR: A közgyűlésen tiltakoztam ellene, mivel nem „gerjedek” a plecsnikre és a kitüntetésekre. Viszont emelt fővel viselem ezt a díjat, mert a „szakma” adományozta. Természetesen örülök neki, mert szép számú irigyeim és ellenlábasaim most biztosan nem boldogok.