Pandora, Gabriella

10. Győri Nemzetközi Ütős Fesztivál – II. rész

2009.03.31. 00:00

Programkereső

A fesztivál utolsó napján kaptunk még ritmust, fényeket és hangot, olykor többet is, mint amennyi feltétlenül egészséges lett volna. A Studio Percussion Graz zenekar előadása után kérdő szemekkel zártuk a fesztivált.

Horváth Kornél és Alegre Correa

A szombati nap a Ritmusállomás ütőeggyüttes utcai koncertjével kezdődött, amikor a tavaszi napsütés erős széllökésekkel igyekezett felborítani a hangfalakat, a hangszereket és az ütősöket is. A szombathelyi együttes ennek ellenére töretlen lelkesedéssel adott ritmust a felmelegedő város főutcájának botokon, székeken, vödrökön, vagy épp kavicsokon játszva. Délután négy órakor indult Martonosi György dobos workshopja, ahol nemcsak az előző este adott szóló egyes elemeiről vagy technikai kérdésekről beszélt, hanem a doboláshoz való hozzáállásról, a lélekkel dobolásról és elkötelezettség fontosságáról is beszélt – minden túlzás nélkül – egyenesen az ember szívéhez.

A délutáni események után szombaton is a Richter Terem adott otthont az esti koncerteknek, melyeket Borlai Gergő és Ladányi Andrea erőteljes és intim dob-tánc előadása indított. Horváth Kornél és a brazil Alegre Correa egy közel fél órás, telt és gömbölyű hangokból szerkesztett kompozícióra építő előadását Vasvári Pál, Andy Narell, Jorge Bezerra, Bernard Maseli és Vasvári Márton zenekara követte, mesefilm-szerű, néha a steel-drumoktól karibi hangulatú jazzt hozva. Az est utolsó fellépője az osztrák Studio Percussion Graz volt, akik fényekkel és vetítéssel is döfködték a közönség szemeit.

 

Ritmusállomás
 
 

Martonosi György
 
 

Borlai Gergő és Ladányi Andrea (fotó: Kardos Zsuzsa)
 
 

Vasvári Pál
 
 
 
 

Studio Percussion Graz: Wumm!

Mióta Pap Ritát sikerült nyugatra exportálni, és Rita Pop néven Ausztriában fejti ki ifjúságromboló tevékenységét, az osztrák lélekben valami megszakadt. A nyolctagú együttes vizuális show-elemeivel az ízléstelenség előtt tiszteleg egyenes háttal, de dalaik többsége kiállja a minőségi próbát.


Günter Meinhart

Az együttest Günter Meinhart alapította 1979-ben, hogy a zenei színház, a jazz és a klasszikus zene felé érzett szeretetét saját projektjével is ápolhassa. A nem kizárólag a zenére koncentráló előadásmód lényege, hogy látvány és hangelemekkel színesítsék, teljesebbé, elvontabbá, torzabbá, szebbé, giccsesebbé tegyék a színpadi történéseket, vagy épp magát a zenét, a művészi cél elérése érdekében persze. Bár Meinhart együttese gyakran szervez ifjúsági programokat, nyári multimédiás zenei tábort, a koncert képes arra, hogy a kilencvenes évekből ránk maradt látványelemekkel pillanatok alatt rövidre zárja az egyszeri felnőtt agyat.

A színes celofánnal bevont lámpa, a szivárványszín fénycsövek, a villogó halogénizzók, az alap-effektekkel operáló videó-bejátszások, a konfetti és a művirág sokat mesélnek egy olyan városról, ahonnan még Arnold Schwarzenegger is elmenekült. Amikor ezek az egyesével is giccses elemek egy közel másfél órás koncert alatt összekapaszkodnak, olyan súllyal büntetik a látóideget, hogy néha el is veszik a zenei tartalom.

A főként vibrafonra és dobokra írt kompozíciók viszont azt mutatják, hogy az előbb sorolt látványelemek nem a hangszeres tudás, vagy a dalszerkezetek hiányosságainak eltussolása miatt kerültek a műsorba. Zenében ugyanis a Studio Percussion stabilan hozza a gyorsfolyású, álomszerű vagy éppen életigenlő dalokat. A többször egymással játszó három vibrafon és a dobos teljesítmények tiszta tükrében persze sokszor felmerül a kérdés, miért az alaposan túlzásba vitt szín- és fényár, a sokszor tényleg csak vizuális impulzusokként értelmezhető forgó, csattanó, villogó tárgyak sora? Nem feltétlenül baj, hogy erre biztos választ nem kapunk a show végén sem.

Az előadás során megannyiszor változik a színpadkép, Meinhart és barátai átöltöznek, pergődobokon játsszák a svájci gárdától is ismert kunsztokat – mint például akrobatikus verőkezelés -, fluoreszkálós szájfestékkel és dobverőkkel. Aztán az épp nem színpadi munkát végző zenészek reflektorokkal másznak keresztül a nézőtér széksorai között, egyszer a dalok közti szünetben Gainsbourg Je t’aime-jét kapjuk zsebrádióból, máskor hosszabb köszöntőszöveget hallhatunk Meinharttól. A beszédből kibomló osztrák-magyar románc közben a kivetítőn különböző üzeneteket és kérdéseket olvashattunk. Miközben Günter Líviáról, a magyar lányról és hozzá fűződő rövid, de annál tartalmasabb viszonyáról mesél, a kivetítőn zümmögésre és kukorékolásra bíztat, és felteszi a kérdést: ”Venne ön használt autót ettől az embertől?”

A közönség ezúttal hálás és játékra kész, kukorékol és zümmög, persze az is lehet, hogy csak a művirág-eső és a nyolcvanas évekből ránk maradt száloptikás világítópáfrányok pépesítették kakasra őket. És valahol itt, a sokkolni vágyás környékén lehet keresni a vizualitás lényegét, mert egyébként úgy tűnik, hogy a színpadkép egy 15 éve kitalált, lerongyolódott koncepció időutazása, amit a lelkes és egyébként tehetséges osztrák zenészek lélegeztető-gépre kapcsoltak. Egy nappal később az A38-on léptek fel szomszédaink, és bár írott beszámolókat még nem láttam, nem csodálkoznék, ha előadásuk után kitört volna a klub történetének első tömegverekedése.

 
 
 
 
 
 
 

Fotók: Kardos Zsuzsa