Pandora, Gabriella

Első a közönség

2009.04.06. 00:00

Programkereső

A legutóbbi koncert tanúsága szerint Nigel Kennedy remekül érzi magát Budapesten. Az angol sztárzenész egyre gyakrabban jön ide, szereti a Palotát, a hangversenytermet, a nézőteret megtöltő magyar közönséget, és a már biztosra vehető sikert. Mert értékeljük a laza megjelenését, a vicceit, komolyzenésztől ritkán tapasztalható extráit, s persze nem utolsósorban hangszeres kvalitását. Ezért Nigel akár három órát is szívesen játszik nekünk – ahogy április 2-án is tette.

Nigel Kennedy

Vagyis így, hogy szinte mindenki kitűnően érezte magát, nincs is értelme kritizálni az előadást. Legfeljebb méltatásnak lenne most helye - tisztelve a világhírű hegedűs nimbuszát, de a közönség túlnyomó részét is. Egy koncert egyébként is több, mint puszta zene: megjelenési alkalom, reprezentáció, társasági esemény, show, és még kitudja mi minden. Tény, hogy egyértelműen jó dolog, melyet otrombaság lenne kicsit is leszólni – pláne, hogy ilyen sok embernek okozott örömöt. A művész pozitív, vitalitást sugárzó mentalitását követve vegyük sorjában miben is volt részünk!

Mint tudjuk, Nigel Kennedy általában ”komolyzenét játszó hegedűsként” ismert, aki szívesen és bármikor kalandozik egyéb, azaz könnyebb műfajokban is. A brit muzsikus ezúttal jazz-kvintettre emlékeztető formáció élén szerepelt a Művészetek Palotájában. A sztár nélkül szabályos és bizonyára igen színvonalas jazz-zenekarról beszélhetnénk, de Nigel felülírt mindenféle ”unalmas”, eredendő szabályszerűséget. Mellesleg a lengyel kísérőzenészekről néhány rövid, hegedű nélküli zenei blokkban így is kiderült, hogy valamennyien kiváló hangszeresek (ahogy ez a lengyel jazzmuzsikusok esetében csöppet sem meglepő). Tomasz Grzegorski szaxofonos, Piotr Wylezol zongorista, Adam Kowalewski basszusgitáros és Krzysztof Dziedzic dobos azonban véletlenül sem veszélyeztette az angol sztár dominanciáját – hisz az ő neve hozott be kb. 1700 embert a Müpa nézőterére. A programot egy tavaly készült közös lemez, az A Very Nice Album alapján állították össze, mely – lévén valamelyest improvizatív zene – sok-sok hosszú szólóval örvendeztette meg a virtuozitásra fogékony nagyérdeműt. Természetesen hegedű-centrikus zeneszámokat hallhattunk, szinte csak nyomokban – a lengyelek révén – emlékeztető jazzkeretek között. A világzenei karaktert néhány angol, kelta dallamra, illetve egy kelet-európai folklorisztikus motívumra emlékeztető téma jelentette. Viszont az egész koncert során markánsan jellemző volt az a műfaj, melyben talán leginkább kibontakozó Nigel Kennedy extravagáns zenészegyénisége, vagyis a rock. Leginkább a hetvenes évek gitárközpontú keményzenéje ragadta magával a szólistát – s persze a közönséget is –, mely talán Jimi Hendrix, vagy inkább az egykori Deep Purple-gitáros, Ritchie Blackmore játékára emlékeztetett. Helyenként megkülönböztethetetlennek hatott Kennedy elektronikus effektekkel felturbózott hegedűhangja és az ős-heavy metalos gitárnyűvők szintén jócskán torzított hangszíne. A produkcióból áradó energia (hangerő) alig maradt el a műfaj eredetijétől. Egy-egy pillanatban pedig az is nyilvánvaló volt, hogy a klasszikus felkészültségű szólista valóban perfekt hangszeres; tiszta, pontos, villámgyors. Az sem hátrány, ha egy ekkora talentum a közönség kegyeit keresi, népszerű klasszikus zenei, illetve igényes könnyűzenei interpretációi által – a poénok, a gyakori spontán szövegelések, vagyis az extrák meg csak hab a tortán.

Viszont jár némi empátia annak a talán száz embernek is, akik a koncert közepétől bizony el-elszivárogtak, mondhatni angolosan távoztak. Tehették ezt azok, akiknek a zene lenne a legfontosabb egy koncerten, esetleg jazzkedvelők, akiknek itt alig jutott valami, de akár rockzene-rajongók is, akik számára ez utóbbi műfaj személyes érintettség, sőt, szívügy volt valaha… Talán azok az érdeklődők is csalódhattak, akik igazi művészetben, netán spirituális élményben reménykedtek, amikor egy világraszóló tehetség ígéretével készültek az előadásra. Lássuk be, nem mindenkinek szórakoztató, egy igazán virtuóz hegedűművésztől sem, ha minden szám minimális zenei struktúrában – téma (esetleg melléktéma) - hosszú szólók- rengeteg ismétlés - repríz – kaptafa szerint hangzik el. Ugyancsak fárasztó lehetett egyeseknek a darabonként öt-hétperces hegedűszólók egyetlen, úgynevezett állóharmónia feletti szárnyalása is.

Egyébként tapasztalt muzsikusok vélekedése szerint vannak műfajok, melyek között roppant nehéz az átjárás. Próbálkozások persze gyakran vannak, világhíres zenészek példáit sorolhatnánk, Bobby McFerrintől a Marsalis-fivérekig, Art Tatumtól Keith Jarrettig, akik hittek, vagy hisznek önmaguk és a cross over együttes megvalósulásában, bár egyiküknél sem nehéz megsaccolni, hogy mely irány volt számukra az igazi.

Nigel Kennedyt illetően is bizonyára van ilyen, amit hiteles irányultságnak mondhatnánk, de amíg bárhol a világon, bármilyen zenével ilyen sikert arat, első a közönség.

(2009. április 2. Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) – Nigel Kennedy Quintet; Nigel Kennedy (hegedű), Adam Kowalewski (nagybőgő), Tomasz Grzegorski (tenorszaxofon), Krzysztof Dziedzic (dob), Piotr Wylezol (zongora))