Valér

A mai dzsessz királyai

2009.04.29. 00:00

Programkereső

A Sex Mobban az a legjobb, hogy képesek más-más arcukat mutatni lemezfelvételen és koncerten. Például aki csak lemezeiket hallotta, talán nem is érti, miért választotta a Downbeat éppen a Sexotica című lemezük után őket a legjobb akusztikus zenekarnak. Az a lemez ugyanis több elektronikát tartalmaz, mint egy menő DJ teljes életműve.

Steven Bernstein

A Sex Mob második budapesti fellépése után felmerülő kérdésnek ehhez azonban csak érintőlegesen van köze. A négy és fél évvel ezelőtti koncerten csordultig telt a Trafó, most azonban jócskán maradtak üres helyek – pedig a kvartett igazán éppen ebben az időszakban vált világhírűvé.

Persze, a tagok külön-külön bő negyedszázada képviseltetik magukat a New York-i downtown szcéna élvonalában, ilyenformán a Sex Mobot nevezhetjük supergroupnak. Az más kérdés, hogy manapság a városban nincsen a kísérletező avantgárdnak és annak hajtásainak helye (a Knitting Factoryból rockkocsma lett, John Zorn Tonic klubja pedig bezárt, ezek voltak az utolsó bástyák), így a dzsessz mai királyai a világkörüli turnék aktuális állomásain vannak otthon az adott pillanatban. Sirathatnánk a régmúlt időket, de ne tegyük! A dzsessz ma is él, pontosabban van egyfajta zene, amelynek műveléséhez legalább akkora elhivatottság kell, mint a műfaj aranykoraiban, viszont ebbe a zenébe a hagyományosnak tekintett dzsessz-értékeken túl számos más elem is beszüremkedett, mások pedig kivesztek. A popzene megjelenése csak azért lehet meglepő, mert a slágerlistákon harminc éve a nullpontos, semmitmondó dalok dominálnak, azoknak új minőséget kölcsönözni nagyon nehéz. Ugyanakkor a dzsessznek mindig is sajátja volt a slágerek feldolgozása, az örökzöld dzsesszmelódiák többsége lényegében korabeli popdal. Azt is tudjuk, hogy jó ideje a dzsessz nem nevezhető kizárólag fekete muzsikának: John Zorn óta láthatjuk, hogy a downtownban ma már a zsidó identitás talán hangsúlyosabb szerepet kap az új művek megszületésében, Európában pedig lokális, saját egyedfejlődéssel rendelkező irányvonalak jelentek meg. És példának okért itt van a Sex Mob (és persze sokan mások is), akik elképesztő kreativitással használják a legmodernebb elektronikákat, az erősítés által sokkal inkább rockzenei hatásokat érnek el és nagyrészt a közelmúlt popslágereit játsszák. Mit tekinthetünk tehát dzsessznek?


Tony Scherr

A kérdésre ezen a koncerten sem született válasz, sőt, talán még bizonytalanabbak lehetünk, mint előtte. A kiváló muzsikusi kvalitások, a rögtönzési képesség, a hagyományos dzsessz hagyatékának valamilyen szintű ápolása lehet a kapaszkodó, de mégis: miért mondjuk a Sex Mobra és például Szabados György zenéjére egyaránt, hogy dzsessz? Azt hiszem, valamiféle megfoghatatlan érzés lehet a kulcs, amivel persze nem mondok semmit és e cikk keretei is csak a kérdés felvetésének engednek teret. Azonban ez az érzés a jelenlévőket hatalmába kerítette. Már az első drasztikusabb, a nyitó szöszmötölésből elvágólagosan megszólaltatott nyers harmóniabomba eggyé formálta a közönséget és onnantól kezdve mindenki egyszerre lélegzett. Pontosabban úgy, ahogyan Bernstein vezényelt. Ő eleve saját magára szabta a kvartettet, amit nagy rutinnal tehetett meg, hiszen John Lurie Lounge Lizardsjának (ezzel a csapattal járt először Budapesten ’94-ben) és a Robert Altman Kansas City című filmjében játszó zseniális zenekarnak is vezetője volt – terjedelmes életpályájának további taglalására itt nincsen hely.

Mellette a nemrég a Müpában koncertező Bill Frisell ritmusszekciója játszik (Kenny Wollesen dobokon, Tony Scherr bőgőn), de őket is ismerhetjük más csapatokból, hogy mást ne mondjak: Masada. Briggan Krauss altszaxofonon, és a minden más zenekarában trombitát használó Bernstein itt egy különösen nehéz hibridhangszeren, a szopránharsonán (más neveken: slide trumpet, pocket trombone) játszik. A hangszer hangfekvése megegyezik a trombitáéval, csak nem ventiles szerkezetű, hanem a harsona zug-ját forrasztották rá; ebből adódóan mozgékonyan és markáns glissandokkal lehet rajta játszani. A show elemeként Bernstein minden fontosabb megmozdulása után kis kölnisüvegből – vélhetően – olajjal befújta hangszerét, amin idővel már ő is nevetett.


Steven Bernstein és Kenny Wollesen

A program javát az újonnan megjelent, de 2006-ban, a hammondos John Medeskivel rögzített koncertlemez anyaga adta. Ám ez teljesen mindegy, mert a Sex Mob-színháznak a zene csak az egyik része, a másik fele a muzsikusi viselkedésből, a gesztusokból, az élőben követhető egymásra hatásokból áll. A hangfelvétel korántsem olyan impresszív, mint az élő (a Trafóban szerencsére az) orrunk előtt zajló show. A dzsesszhez való kötődést fontos ugyan jelezni, volt is Duke Ellingtontól a Black and Tan Fantasy, Count Basietől a Blue and Sentimental, de volt Prince szám és természetesen a James Bond-témák (amelyeknek a Sex Mob egy tejes albumot szentelt). Eklektikus színezetről mégsem beszélhetünk; a már-már egy hangszerként működő kvartett masszív hangzása, az oldások és kötések, a széles spekrtumon mozgó ”húzd meg-ereszd meg” dinamikai játékok jól felismerhető védjegyként működtek. A Sex Mob élőben tényleg akusztikus, amennyiben leszámítjuk, hogy a hatásos megszólalás miatt erősítést használnak, valamint Bernstein egy retro, igencsak torz mikrofon is használ az elszabadult pillanatok megkoronázásaként.

A ráadásokkal kétórássá nyúlt koncertet senki nem érezhette rétestésztának, minden egyes pillanatot kihasználtak a zenészek. Bernstein kacagtatóan humoros volt, Scherr gyakorlatilag felemésztette vékonyított testű bőgőjét (szép nagy darabok hullottak róla a földre), Wollesen elementáris és sokszínű, Krauss pedig finoman ellenpontozó produkciót nyújtott. Bernstein azt is megbeszélte a közönséggel, hogy mennyiért adja a koncert után az új lemezeiket: ekkor egy úr a szélről bekiabálta, hogy venne ő, ha a ”Night in Tunisia”-t eljátszanák saját stílusukban (ez a darab nincs a Sex Mob repertoárján, lemezen nem játszották még, tehát rögtönözni kellett). Ezen ne múljon, eljátszották. Mint a cigány a Mátyás Pincében. A dzsesszhez ma a minden áron szórakoztatni vágyás is hozzátartozik, nincsen ebben semmi kivetnivaló, hiszen láthattuk: a világ egyik legjobb dszessz együttese is hajlandó erre.

(2009. április 25. Trafó – Sex Mob)

 
 

A szerző fotói