Árpád

Sztárok nélkül is megélne

2009.06.02. 12:25

Programkereső

Biztos, hogy a sztárvendég mindent visz? A Budapest Jazz Orchestra (BJO) azt is megmutatta, hogy ennek nem kell szabályszerűen így történnie és közben olyan teljesítményt nyújtott, amely méltó megkoronázása volt a mögöttük álló jubileumi évadnak.

Azt kell észrevennünk, hogy bárki állhat a BJO mellett, az általános jó teljesítmény és a remekbeszabott, masszív hangzás már önmagban is elegendő a sikerhez. A big bandet legutóbb még a tízéves fennállásuk alkalmából szervezett koncertsorozat keretében láttam és hallottam februárban a Merlinben: ekkor Tony Lakatos volt a meghívott vendég és a mostani programhoz hasonlóan egy bő harmadnyi koncertrészt a zenekar önállóan játszott. Ez a harmad éppen elegendő volt ahhoz, hogy a javarészt szólistaként is komoly karrierrel bíró szólistákból álló nagyzenekar erővonalait áttekintsük. Ez az erővonal természetesen csak az aktuális estének szólt, a hangsúlyok programtól függően tolódhatnak, ám a most már közel négy esztendeje új életet kezdett társulat esetében mindez nem jelenti a koncertek közötti minőségbeli különbségeket. Elek István 2005-től kezdődően újra építette a BJO-t, aminek elsődleges jele az időközben éretté vált muzsikusok úri eleganciája: Count Basie és Duke Ellington zenekarai csúcs-korszakaikban sem mutattak jobban a színpadon, mint mai magyar kollégáik. A bizalomkeltő összhatás után a jól felépített entrée és az idő előrehaladtával a szinte tökéletesen megválasztott koncertműsor tűnik fel, ami finoman passzol a vendég karakteréhez, mégis kellő emelkedettséget biztosít ahhoz is, hogy a BJO alkalomról alkalomra bemutathassa a benne rejlő potenciált. És itt bizony nagy fegyvertényről kell szólnunk: az Elekkel együtt számolt 16 tag közül többen vannak, akik a kiváló szólista tulajdonságokon túl meglepően érett szerzői erényeket is felmutatnak. A koncert a trombitás Hámori János darabjaival kezdődött, amelyek bár egyáltalán nem törtek modernista trendek irányába, tökéletes felütésnek bizonyultak. A mai dzsessz interpretációs és szerzői oldalát tekintve a releváns kérdések közé tartozik, hogy a 20-as, 30-as évek nagyzenekari muzsikájára milyen módon van szükség azon túl, hogy otthon a lehető legjobb minőségben meghallgathatjuk a korszakalkotó felvételeket. Hámori (szerzeményei mellett szólóival is) azt bizonyította, hogy az élő előadás ereje és a klasszikus formában megfogalmazott mai mondandó egyszerűen félresöpri ezt a felvetést - hozzátéve, hogy a BJO hatalmas repertoárja nem korlátozódik csupán az említett korszakra. Mielőtt George Duke színpadra lépett volna, még meghallgathattuk Kollmann Gábor Everything's Alright lemez-címadó szerzeményét, amelyben a szerző altszaxofon szólója érdemelt figyelmet.

A dzsesszbarát meglepődhetett, mikor George Duke neve felbukkant az est plakátjain. A billentyűs-zeneszerző-producer a popban talán még otthonosabban mozog, mint a dzsesszben, Stanley Clarke-kal tartott legutóbbi budapesti fellépése pedig nem volt több egy egyszerű vásári mulatságnál. Munkássága nem kiált a BJO-ért, és húzónévnek lenni önmagában nem is garantálja a sikert. Bevallom, szerkesztői noszogatás nélkül nem lettem volna kíváncsi fellépésére, de a jól megválasztott dalok és a sallangmentes, professzionális előadói habitus felülírta kétkedéseimet. Egy big bandben nehéz a zongorista élete, a fúvósok hatalmas ereje mellett csakis rendkívüli játékkal lehet kitűnni. Szerencsére sikerült az első sorok egyikében helyet kapnom, ahonnan világosan kiderült, hogy Duke nem csak makulátlan képességekkel rendelkező pianista és érdektelen hangszíne ellenére lehengerlő stílusú énekes, hanem igazi vezéralkat. A zongora mellől apró gesztusokkal, a szemhéjával adta instrukcióit szerzeményei közben a zenekarnak; a karmester Elek Istvánnak ekkor sok feladata nem adódott, volt, hogy ő is beült szaxofonozni a karba. A fáradhatatlanak tűnő Duke mellett azonban a BJO kitartása sem szűnt, a közös hangra az első néhány taktus után rátaláltak. Ellington és Monk képviselték a klasszikusokat Duke szerzeményei közé beékelődve. A Round Midnight Oláh Kálmán varázslatos hangszerelésében hangzott el: a szaxofon-, a harsona-, majd a trombitakar egymást követő és egymásra reflektáló megszólalása indított és a dallamból virtuóz módon kiszemezgetett egyes hangoktól induló variáció-áradat vezetett bennünket tovább. Számomra az est csúcspontja ez volt, hiába következett ezután még Pocsai Krisztina és Duke utóbbi lemezeinek vokalistája, Shannon Pearson. Kettejük hangi adottságának bemutatására ez az est nem volt alkalmas: Pearson kifejezetten unalmas volt, míg Pocsai egyszerűen csak keveset énekelt.

Hiába mosolygott tehát Duke a plakátokról, és állt a nyakba akasztható szintetizátorával a promóciós fotón, az est egyértelműen a BJO-ról szólt. Tulajdonképpen ugyanennyire élvezetes muzsikát hallhattunk volna vendégszólista és énekesek nélkül is, valamint az időközben beugró további kiegészítő zenészek is túlzásnak bizonyultak. A BJO az utóbbi esztendőkben beérett, a különféle korszakok nagyzenekari darabjai előadásukban autentikusak, ugyanakkor a mai fül számára is tartogatnak mondandót, míg a házi komponisták és szólisták ugyanúgy figyelmet érdemelnek, mint a melléjük rendelt hírességek.

2009. május 21. Müpa - Budapest Jazz Orchestra és George Duke