Bernadett

„Az én vallásom a zene"

2009.09.23. 08:36

Programkereső

A Sex Mobbal tavasszal járt Budapesten, szeptember 4-én viszont a Big Four kvartett tagjaként lépett föl az A38-on Steven Bernstein. A világhírű trombitás-szopránharsonással a koncert után beszélgettünk jazzről, zeneiparról, vacak slágerekről.

Fidelio Est: Régebben kikérte magának, hogy jazz-zenész lenne, a ma esti Big Four koncerten ehhez képest tradicionális alapú jazzt hallhattunk. Öregszik?

Steven Bernstein: Amikor elkezdtem zenélni New Yorkban, a punktól kezdve a hip-hopon keresztül, a funkon át a jazzig minden belefért abba, amit játszottunk. Nem készült sok felvétel, leginkább élőben játszottak, akik a downtown-irányzathoz tartoztak, de fontos időszak volt. Amikor a Sex Mobot összehoztam 1995-ben, akkor sem arra törekedtem, hogy jazz legyen, hanem arra, hogy saját hangzást alakítsak ki. Egyszerre viszont azon kaptam magam, hogy nagy jazz fesztiválokon játszunk és mi vagyunk a fő attrakció. Be kellett látnom, hogy jazz-zenész vagyok. A Big Four produkció viszont nem az én projektem, hanem Max Naglé.

FE: Általában ön a főnök. Miért vállalta ezt a produkciót, ahol nem?

SB: Zenész vagyok. Ez a munkám. Van két gyerekem, akiket taníttatni kell - ha hívnak, ott vagyok és játszom. Persze a lényeg minden formációnál ugyanaz, ha egyszer már kialakult a stílusod, a ritmusok, amelyeket szeretsz, a hangzások, amelyek a sajátjaid. Akár a Sex Mobról, vagy a másik zenekaromról, a Millennial Territory Orchestráról van szó, esetleg a Diaspora Projectről - mindig arra törekszem, hogy a saját zenémet játsszam.

Steve Bernstein
Steve Bernstein

FE: A John Zorn nevével fémjelzett Diaspora Projectben való részvétel zsidósága miatt volt fontos, vagy a zenei kihívás izgatta?

SB: Amikor John először megkért, hogy készítsek zsidó lemezt, nemet mondtam. Nem akartam, hogy zsidó zenészként vonuljak be a köztudatba. Amikor már ismertek, megvoltak a saját projektjeim, akkor mondtam csak igent. Persze benne van a dologban, hogy ezeket a spirituális, vallási töltetű dallamokat az apám, a nagyapám és a dédapám is ismerte.

FE: Ön hívő?

SB: Persze. Hiszek Duke Ellingtonban, meg Sly Stone-ban. És Louis Armstrongban, akinek a hatására a trombitát a kezembe vettem. Az én vallásom a zene. A jazz ugyanúgy a hagyomány folytatását jelenti, amelyet persze minden egyes új generációnak a saját képére kell formálnia.

FE: A ma hallott Big Four eredetije 1940-ből való. Ez az időszak fontos önnek is, vagy csupán Max Nagl hívására dolgozott a lemezen?

SB: Mindig fontos volt nekem Sidney Bechet és Muggsy Spanier, akik a Big Four eredetijét létrehozták, igaz, épp ezeket a felvételeket nem ismertem tőlük. Pedig a maguk korában rendkívül népszerűek voltak. Összesen három lemezről beszélünk, azaz hat dalról - ma ez egy CD felét sem tenné ki, összesen tizennyolc percnyi zene. Régen ez rengetegnek számított.

FE: Most, hogy az internet bejött a képbe, újra inkább dalokat lehet eladni, mintsem albumokat. Képes lehet a jazz arra, hogy újra slágereket szüljön?

SB: Úgy, ahogy annak idején mondjuk Louis Armstrong képes volt, nem hiszem. Az talán lehetséges, hogy instrumentális slágert írjunk - Levon Helmmel, a Band dobosával talán össze tudnánk hozni egyet. Remek zenész, és nagyon népszerű. A helyzet viszont őszintén szólva az, hogy a jazz a világon semmit sem jelent az embereknek. Ami ma sláger, az röviden: vacak. Mint mondjuk az American Idol.

FE: Nálunk is futott hasonló, Megasztár címen.

SB: Akkor tudják. Nem az a baj, hogy popzene szól. Minden zenét szeretek. De ezek a valóságshow-k nem a zenéről szólnak, hanem a tévéről, a pénzről, a hülyítésről. Régen Duke Ellington, Sly Stone, Salvador Dali, Robert Kennedy voltak a műsorok vendégei. Értelmiségiek. Ma már nincs a tömegek által is ismert intellektuális elit.

FE: A zenének intellektuálisnak kell lennie? Eredetileg a jazz is csak arra volt, hogy táncoljanak rá.

SB: Persze, de ehhez is intellektus kell. Louis Armstrong, Little Richard, James Brown zseniálisan találták ki, hogyan lehet megtáncoltatni az embereket. Nekem is fontos, hogy szeressék, amit játszom. Szeretem az erős ritmusokat, a befogadható melódiát - a Sex Mob népszerűsége is ezeknek köszönhető.

FE: Miért ragaszkodik akkor az instrumentális zenéhez?

SB: Nem ragaszkodom. Az új projektemben, amely Sly Stone zenéjére épül, lesz vokál. Ha kérném, olyan énekesek dolgoznának velem, mint Rufus Wainwright, Lou Reed, Marianne Faithfull, csakhogy a mai zeneipart ez nem érdekli. Nincs is igazán zeneipar. Ami másrészről nagyon jó. Így ugyanis bárkivel egyenértékű vagyok a jazz világában, hiszen senki sem ad el sokat. Úgyhogy azt tehetem, amit csak akarok. Ha minden igaz, nemsokára a U2-val fogok játszani a Carnegie Hallban, de hamarosan Magyarországra, a Művészetek Palotájába is visszajövök.