Géza

Aki a jazzt feltalálta

2009.12.03. 09:19

Programkereső

Talán a jazz egyik alakja sem esett annyiszor a divat áldozatául, mint Ferdinand "Jelly Roll" Morton, aki önmagát egyszerűen csak a jazz szülőatyjaként emlegette. Kattintson, és ismerje meg a jazz felemelő vagy éppen szívszorító pillanatait! A Fidelio új sorozata, a Jazz-történetek folytatódik!

A jazz elsősorban az improvizáló előadók művészete. Ez a zene kevés, a szó legszorosabb értelmében vett komponistát produkált. Még a legismertebb jazzkomponisták, például Charles Mingus vagy Chick Corea kompozíciós stílusa sincs olyan közvetlen hatással a jazzmuzsikusok játékára, mint kortársaik vagy közvetlen elődeik hangszeres, improvizációs stílusa. A jazz fejlődését - az úgynevezett komolyzenével szemben - mindig is az előadók, és nem a komponisták határozták meg.

Természetesen a jazzben nehéz választóvonalat vonni komponista és előadó között, hiszen minden előadó rögtönözve egyben komponál is. Azok a jazzmuzsikusok pedig, akik komponálnak, azaz előre kitervelt darabokat alkotnak, rendszerint saját előadói gyakorlatukon alapuló stílusban, többnyire kialakult formák és harmóniamenetek alkalmazásával teszik ezt. Nem kérdőjelezzük meg az ilyenfajta zeneszerzői aktivitás értékeit, hiszen a jazz repertoár zöme ilyen „számokból" ered, mégis különbséget kell tenni az effajta, és egy-egy teljes darabot átfogó, szorosabb értelemben vett, a jazzben jóval ritkábban alkalmazott totális kompozíciós felfogás között.

E gondolatok a legendás Ferdinand Joseph Lamothe, ismertebb nevén „Jelly Roll" ("piskótatekercs") Mortonhoz vezetnek, aki volt zongorista, hivatásos szerencsejátékos, vaudeville-komédiás, kerítő, még a „jazz feltalálójának" is kinevezte önmagát. Nehéz feladat Morton életében a tényeket a fikcióktól különválasztani. Mortont, a jazztörténet egyik legrikítóbb extrovertált egyéniségét, zenei és emberi bukásai, az igazság eltúlzására és kiszínezésére késztették, legalábbis nyilatkozataiban. A jazzmuzsikához való hozzájárulásai, zeneszerző és előadói képességei, valamint zenésztársainak nyilatkozatai alapján azonban egy olyan kép áll össze, amely még legtúlzóbb állításait is hihetővé teszi. Amikor azt állítja, hogy első jazz darabjait 1902-ben írta, vagy hogy már 1907-ben scat stílusban (hangszeres frázisok hangutánzó értelmetlen szócskáival való improvizatív éneklés) énekelt, nemhogy nincs ellenbizonyíték, de saját tekintélyes teljesítményei önmagukban jelentős mértékben igazolják őt, mint ahogy klarinétosa Omer Simeon is kifejtette: „minden állítását a gyakorlatban is alá tudta támasztani".

Jelly Roll Morton Finger Breaker (ujjtörő) című darabja, amit a New York-i ragtime zongoristák meggyőzésére írt,
demonstrálandó technikai felkészültségét

Legfontosabb szerepében a jazzben oly ritka elithez tartozott: komponista volt, és az említett mindkét komponistatípust képviselte. Szép számmal írt „számokat" melyek a korai jazzrepertoár lényeges darabjai lettek, mint például a King Porter Stomp, Wolverine Blues, Milenburg Joys, Chicago Breakdown, Wild Man Blues. Ezek a 8-12 ütemes bluesoktól a ragtimeból örökölt multitematikus darabokig terjedtek. Morton, a komponista figyelme azonban az egész darab előadására is kiterjedt, felvételein ezeket az elveket sokkal nagyobb mértékben megtartotta, mint azt a jazzelőadások gyakorlatában általában megfigyelhetjük. Morton emellett igen kreatív hangszerelő is volt. Legjobb hangszerelései azonban darabjainak nem csupán szólamokra való kiosztását jelentették, hanem gondosan rendezett formai szerkezetek voltak, melyekben a hangszerelés minden részlete, a hangszínek, a ritmikai és melodikus ellenpontok lényeges kompozíciós elemekként valósultak meg. E hangszerelések inkább nevezhetők a kompozíció részeinek, melyekben a hangszerelési elemek éppoly meghatározóak, mint a formai részek, amelyeken e darabok alapultak. Ezek az összetevők eredményezték Morton kivételes zenekarvezetői képességeivel párosulva, az őt megbecsülő New Orleans-i zenészek közreműködésével az 1926-os Red Hot Peppers felvételeket, melyeket sok szakértő a hangfelvételen megörökített legtökéletesebb New Orleans-i jazzként tart számon.

Morton már a XX. század első évtizedében igen határozottan különbséget vont a jazz és a ragtime között: „A ragtime egy bizonyos szinkópálásmód, és csupán bizonyos darabok játszhatók így. A jazz azonban olyan stílus, ami bármilyen kompozícióra alkalmazható". Azt is hozzáfűzte, hogy 1902-ben kezdte a jazz szót alkalmazni, hogy „megmutassam a különbséget az embereknek a jazz és a ragtime között". Mindezek bizonyítására mindenféle zenét „megjazzelt" ragtime-tól operáig, francia négyeseket, a híres mexikói slágert a La Palomát, sőt Sousa indulókat is. Élettörténeti elbeszéléseiből kiderül, hogy számára ekkor már a jazz, a ragtime és a blues három teljesen különálló zenei kategória volt, melyek közül az utóbbi kettőt megváltoztathatatlan régi formaként kezelte, és ezeket nem is tartotta saját kreatúráinak. A komponista Morton számára e kettő nemcsak zenei stílust, hanem jellegzetes zenei formát is képviselt. Az egyik egy multitematikus szerkezet volt, a másik pedig egy 8, 12, vagy 16 ütemes struktúra előre meghatározott harmóniamenettel. Ezeket alapvető formáknak tekintette, mint a klasszikus zeneszerzők a szonátaformát, és élő folyamatos tradíciókként kezelte őket.

"Jelly Roll" számára a jó zene előfeltétele egy erős, érdekesen variált forma volt. A jazz későbbi téma-szóló-téma formátuma untatta őt, legalábbis mint komponistát. Armstrong vagy Hawkins nem voltak mortoni értelemben vett komponisták, és bármilyen zenei anyagban, régiben vagy újban, csak az előadó számára megjelenő potenciális lehetőséget nézték.

Ferdinand „Jelly Roll" Morton elképzeléseiben és gyakorlatában tehát a jazzt olyan különálló területnek tekintette, melyet sem a blues, sem a ragtime nem fed teljes egészében. Kortársainál lágyabb, swingelőbb szinkópálást alkalmazott, sokkal nagyobb mértékben élt az improvizációval, és az általa használt zenei alapanyag a ragtime, opera, francia valamint spanyol populáris dalok és táncok igen gazdag választékát vonultatta fel. E szemszögből nézve Morton nem csak a húszas években, de egész élete során az ár elleni haladást képviselte ragtime-blues mixtúrájával. Itt kaphatjuk meg a legkimerítőbb választ arra a kettős kérdésre, hogy miért lett Morton pályafutása közepétől anakronisztikus figura, másrészt zenéje és koncepciója miért maradt szinte hatástalan kortársaira és a későbbi generációkra.

Morton zenéje egy folyamat befejezése. Koncepciójának bizonyos elemei természetesen megváltozott formában fellelhetők, csupán néhány példát említve: Duke Ellington kibővített formáiban, vagy a Modern Jazz Quartet zenéjében. Közvetlen Mortonig visszavezethető tradíciókról azonban még ezekben az esetekben sem beszélhetünk. Tény az, hogy mire Morton a Red Hot Peppers felvételekkel alkotásainak zenitjére ért, maga a zenei anyag és alkalmazási módszereinek zöme ódivatúvá vált, és természetesen nem számíthatott érdeklődésre a húszas évek avantgardistáinak körében. Ám az a kijelentése, hogy ő találta ki a jazzt, talán nem is hangzik annyira túlzónak.