Valér

Négy alázatos főnök

2010.06.08. 10:00

Programkereső

Friss, sőt hamvas, életteli és eredeti produkciót mutatott a brit Gwilym Simcock kvartettje a Müpában.
Simcock Walker Swallow Nussbaum
Simcock Walker Swallow Nussbaum

A Müpa júniusi koncertkínálatát böngészve, a megrögzült jazzkedvelők (így magam is) talán hamarabb felkapták a fejüket a két amerikai mester, Steve Swallow basszusgitáros és Adam Nussbaum dobos nevére, viszont már a koncert első perceiben nyilvánvalóvá vált, hogy a fiatalabb brit szólisták nem értékelték túl magukat, amikor az említett, tekintélyes urakkal fogtak közös produkcióba. A huszonkilenc éves zongorista-zenekarvezető Gwylym Simcock és a gitáros Mike Walker elsőrangú partnerei voltak a tengerentúli jazzlegendák (pl. Jimmy Giuffre, Carla Bley, másrészt Gil Evans, Michael Brecker) oldalán világhírűvé vált ritmus-szekciónak. Olyannyira, hogy ebben a kvartettben, minden túlzás nélkül csak domináns muzsikusról beszélhetünk: négy virtuóz szólistáról, és négy remek background-játékosról, ha úgy tetszik, kísérő zenészről.

A Gwilym Simcock Quartet koncertje élő jazz-zene volt - és ez nem annyira triviális dolog manapság. A műfajt ugyanis, főleg annak úgynevezett mainstream vonulatát, egyre inkább hajlamosak vagyunk múltidézésként értelmezni, a modern jazzt pedig csakis valami nagyon innovatív formában elvárni.

Simcockék produkciójára azért áll a szó legteljesebb értelmében a JAZZ megjelölés, mert egyszerre demonstrálta az improvizatív műfaj nemes hagyományait, és a perspektívát nyitó, újjászülető erőt. Nem valószínű, hogy e mögött bármiféle koncepció is lett volna, de kétségkívül ilyen zene sikerült. Hogy miért, erre adódik néhány logikusnak tűnő magyarázat.

Gwilym Simcock
Gwilym Simcock

Ilyen például a már említett négy markáns muzsikuskarakter, elsősorban az összhangzatot, a közös produkciót, vagyis a zenét tiszteletben tartó viszonyulása. A zenekarvezető sem tört vezető szerepre. Ebből adódóan hibátlanul arányos, és kliséktől mentes lett a produkció: mindig történt valami, mindig másik zenész által, szólókban, duókban, vagy éppen pompás összjátékban - a hallgatóság figyelmét egy percig sem elengedve. Ehhez az is kell, hogy a még frissnek számító formáció tagjai koncentráltan figyeljenek egymásra, melynek következményeként szinte kiforrott, összeérett zenekar benyomását keltették. Nem lehet lényegtelen momentum a zenészek életkora (Simcock - 29, Walker - 48, Nussbaum - 53, Swallow -  69), vagyis a fiatalabbak nyitottságának, a tekintélyesebbek tapasztalatainak együttes érvényesülése. Továbbá a muzikális brit mentalitás, és a vérből-ösztönből is építkező, autentikus amerikai profizmus találkozása is a remek produkció egyik titka lehet.

Kevés jazzkoncerten érződik ilyen tisztán az összes színpadon lévő muzsikus egyéni karaktere, szinte „portréja" (pedig ez utóbbi is a műfaj hagyományos értékének számító jelenség lenne). Jó dolog, amikor ennyire egyértelmű, hogy a dobos finom, pontos, dinamikus és érzékeny, a basszusgitáros letisztultan elegáns, muzikális és alázatos. És nem kevésbé jókat mondhatunk a virtuóz, helyenként a blues, vagy a progresszív rock finomságait is fel-felvillantó gitárosról, és a csillogó hangzásokkal, érzékien zongorázó zenekarvezetőről sem.

A kvartett egyébként a zenekari tagok saját, harmónia-gazdag kompozícióit játszotta, koncentráltan, kitűnő improvizációkkal. A produkció összességében talán nem volt okozott revelációt, nem feszegette a spirituális magasságok kapuit, de szinte minden olyan zenei elemet megidézett, ami az elmúlt ötven évben számított a jazz, vagy jazzközeli műfajokat illetően; a kifinomult, balladisztikus harmóniafűzésektől, a felszabadult örömzenéig.

Vagyis erősítette a reményt, hogy a jazz még messze van attól, hogy múzeumi műfajként kezeljük.

Június 5. 19h30, Müpa, Fesztivál Színház
Gwilym Simcock-Mike Walker-Steve Swallow-Adam Nussbaum