Luca, Ottilia

Lemezzel sem könnyebb

2010.06.18. 11:03

Programkereső

Izgalmas, új debütáló lemezzel a háta mögött Kovács Linda lesz július 9-én a Budapest Jazz Orchestra vendége a Zsámbék Jazz Open-en, kvartettjével pedig másnap az Egri Bikavér Ünnepen,a Dobó téren lép fel. INTERJÚ
Kovács_Linda
Kovács_Linda

A kilenc éve saját kvartettet vezető Kovács Linda szépen, türelmesen kivárta, míg mondanivalója kellőképp megérett. S lám, milyen jól tette: a Teach Me Silence az utóbbi évek egyik legegyénibb és legerősebb jazzlemeze lett. Nem ő tehet róla, hogy a mai médiavalóságban alig vert visszhangot. A fiatal énekesnő-dalszerző mindenesetre teszi, amit helyesnek vél, zenekara mellett mostanság a bőgős Orbán Györggyel kísérletezik duóban, illetve a Kiss Erzsi Panchanban és az Equinoxban énekel.

- Kvartettedben eléggé kötött zenét játszotok, improvizatív betétekkel, Orbán Györggyel viszont épp az ellenkezőjét, gyakorlatilag minden ott, a helyszínen születik. Melyik alkotási mód áll hozzád közelebb?

- Mindkettőnek megvan a maga izgalma, szépsége. A kvartettben a zene valóban eléggé behatárolja a mozgásterem, az énektémákat nem lehet olyan sokszínűen megformálni, mint egy standardnél. Keresem a lehetőségét, hogy miként lehetne ezt részemre is szabadabbá tenni, miközben mégiscsak a magam zenéjéről van szó, vagyis az szólal meg, amit alkottam. Orbán Gyurival ennek az ellenkezőjét tesszük: viszek kottákat, kiteszem elé és játszunk. Anélkül, hogy előtte bármit megbeszéltünk volna. Nem is szeretnék rá próbálni, nehogy épp ez a spontán jellege vesszen el. Egyetlen koncerten vagyunk túl, további kettőt már lekötöttünk, s ha úgy érezzük, működőképes, folytatjuk.

- Legutóbb az amerikai gitáros legenda, Jim Hall előtt játszottatok a Trafóban, igaz, olyan miliőben, ahol eléggé feszengtetek. Élőben amúgy is mintha kevésbé lenne meggyőző az, ami lemezen nagyon is az. Méretfüggő? Hangulatfüggő?

- Tény, hogy a kisebb, intimebb helyeket jobban szeretem, de nagy színpadon is értek már erős élmények. Inkább attól függ, hogy milyen az energiaáramlás közöttünk, milyen passzban vagyunk. Mostanság amúgy is - bár nem szoktunk beszélni róla - van bennünk némi csalódásérzés. Hogy végre megjelent az első lemez, úgy érezzük, jó anyag, de közben egyáltalán nem lett könnyebb a helyzetünk. Ennek oka biztosan az is, hogy a jazzen belül is rétegzenét játszunk, azt a fajtát, amelynek itthon még nincs igazán kultúrája.

- Pedig hát, gondolom otthon, munkásszülők egyedüli gyermekeként a Gyöngyös melletti Halmajugrán sem ilyesmi zenéken nőttél fel...

- Valóban nem. Zeneszerető édesapám szó szerint betuszkolt a gyöngyösi zeneiskolába, aminek nem örültem, a klasszikus zene nem kötött le, nem találtam meg benne a szépséget, kötelező feladatnak éreztem. De azért elvégeztem a zongoraszakot, beiratkoztam a miskolci konziba, ahonnan két év után eltanácsoltak. Elég zűrös gyerek voltam, vonzódtam a rossz társasághoz, figurákhoz, sokat lógtam, csavarogtam, egyebek, ahogy kell. Egy idő után már nem tolerálták. Amit egyáltalán nem bántam. Akkoriban inkább a rockzene érdekelt, sok metált hallgattam, a Pantera volt a nagy kedvencem, meg a Sepultura, később jött a lágyabb vonal, a Kispál és a Nirvana.

- És a jazz? Az honnan?

- A miskolci szerelmem mutatta először, aki ugyan klasszikus bőgő szakra járt, de szeretett jazzt zongorázni. Hihetetlenül megfogott: más volt, gyönyörű, izgalmas, hozzám közel álló, mondhatnám, nekem való zene. Be is iratkoztam egy magántanárhoz, de annyira nehéznek tűnt, hogy 4-5 óra után feladtam. Aztán belebotlottam egy énekes jazzfelvételbe, megtetszett, énekelgettem vele, s közben rájöttem, ez mégiscsak egyszerűbb, mint a zongorázás, miközben ugyanúgy élvezem. Ma már persze tudom, hogy mindenbe munkát kell fektetni, de akkor legalább elindultam ebbe az irányba.

- Tanárhoz is jártál vagy csak úgy magadtól?

- Utánanéztem, mindenhol a Postást ajánlották, felhívtam Lakatos Ágit, meghallgatott, mondta, jöhetek. Hetente egyszer jártam fel hozzá, miközben Halmajugrán laktam, a barátom meg Miskolcon. De boldogság volt, csináltam, szorgalmasan. Három évig jártam hozzá, folyamatosan bíztatott, s teljesen egyértelművé vált az út számomra.

- Zenekarokkal még nem próbálkoztál?

- Dehogynem, a dallamos rockzenében utazó Amulettben és a Koala nevű, kizárólag Bob Marley számokat játszó reggae-zenekarban is vokáloztam. Akkori szerelmem révén rengeteg embert megismertem a szakmában, többek között Lamm Dávidot, Király Martinát, olyanokat, akik később fontossá váltak számomra. Szerettük egymást, szerettük a zenét, de a nyolctagú zenekarban egy idő után senki sem volt, aki a bulikat szervezte volna. Ekkor, 2001-ben hoztuk létre Dáviddal a saját kvartettemet, amelyben rajta kívül Dés András és Szandai Mátyás zenélt.

- Milyen repertoárral?

- Több jazzstandardet játszottunk, de azzal már akkor sem elégedtem meg, ezért olyan szerzőktől válogattam dalokat, mint Joni Mitchell, Bob Marley, Jaco Pastorious, Chick Corea vagy Cassandra Wilson. Nem azért kerültem a mainstreamet, mert mindenképp más akartam lenni, mint a többiek - ez egyszerűen belülről jött. Közben meg hívott Kiss Erzsi, hogy énekeljek a zenekarában.

- A három lány közül a végén egyedül maradtál. Te voltál a legkitartóbb?

- Talán Erzsi nem használta ki kellőképp az ebben a felállásban rejlő lehetőségeket. Előbb Völgyesi Dóri ment el, aztán az amúgy is színésznőnek készülő Szantner Anna, úgyhogy 2005-től egyedül maradtam. Erzsitől rengeteget tanultam, zeneileg az egyik legmeghatározóbb ember az életemben, szerettem a zenekart, szerettem a muzsikusokat, de hát elég korlátozott volt a szerepköröm. Megbeszéltem vele, meg azt is, hogy a másik projektjében, a Panchanban azért továbbra is számíthat rám.

Kovács Linda
Kovács Linda

- Bár a saját kvartetted 2001 óta létezik, voltak évek, amikor egyáltalán nem játszottatok. Miért?

- Nem tudtam, hogyan tovább. Kivel. Hogy emberileg és zeneileg is működjön. Zenéket hallgattam, töltődtem, aztán egy idő után megint erős lett bennem a vágy a saját formáció iránt. Ahol a magam elképzeléseit, ötleteit, zenéit megvalósíthatom. Lamm Dávid, Hock Ernő, Sárvári Kovács Zsolt felállásban folytattuk, aztán problémák adódtak, s Dávid helyére másfél évvel ezelőtt Fenyvesi Márton kértem fel, aki egyrészt fantasztikus gitáros, másrészt nagyon hasonló zenékre rezdül, mint én.

- Véletlen egybeesés vagy neki köszönhető, hogy az utóbbi időben annyi saját dalod született?

- Marci zeneileg nagyon összerántotta a zenekart és ez nekem is sok energiát adott, jöttek az ötletek és azokat meg is tudtam formálni. Az első szerzeményemet, a Deed Reedemet amúgy 2007-ben írtam, de azt sokáig nem követték újabbak. Marci mellett sokat lendített még, hogy pályázaton nyertem pénzt, így tudtam, hogy lesz lemez.

- Azért elég sokára született ez meg.

- Ahhoz képest lehet, hogy a kvartett 2001 óta létezik, de ahhoz képest, hogy miként értem be zeneileg, szerintem belefér. Nem gondolom, hogy huszonegykét évesen lemezt kellett volna csinálnom. Úgy érzem, jókor jött, tudom vállalni, hogy ezt tudjuk, ilyenek vagyunk most.

- Merre tovább?

- Mostanság eléggé össze vagyok zavarodva. Amiről eddig azt gondoltam, hogy megvan, most úgy érzem, mégsem. Az utóbbi fél évben sokféle zenét hallgattam, sokkal hagyományosabb jazzt, mint korábban. Meg mainstreamebb zenéket, ami egyáltalán nem volt rám jellemző az utóbbi években. Nagyon tetszenek és rájöttem, hogy sok mindent nem tudok. Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni kell.

- Mondod, nem mozogsz populárisabb körökben. Nem igazán értem, miért nem. Hisz poprockzenét szoktál hallgatni.

- Szoktam, de sosem vonzott, nem épült be, nincs bennem, nincs a fülemben. Ahogy a népzene sem. Szalóki Ági hívott el 2008-ban a születésnapi koncertjére a Művészetek Palotájába, ahol vokáloztunk, s népdalokat kellett énekelnem, tele hajlítással. Iszonyúan megkínlódtam vele. Ági mondta, úgy gondoljak rájuk, mintha r&b-t énekelnék. S nem hitte el, hogy olyat sem tudok.

- Nem mondod, hogy a fürdőszobában nem szoktál slágereket dudolászni?

- Képzeld, nem. Fürdés vagy főzés közben is kizárólag jazzes dallamokat. Lehet, hogy azért, mert a kőbányai zenesuliban, ahová jártam, sok olyan popdalt kellett elénekelnem, amihez nem volt kedvem, lerágott csontnak tartottam. Megtanultam őket, az órán előadtam, Berki Tamás dicsért, hogy olyan lindásak, de a továbbiakban engem nem érdekeltek. Inkább abba teszem bele magam és az energiát, ami igazán én vagyok.

A riporter blogja: www.jbsz.hu