Etelka, Aletta

Örök érvényű pillanatok

2010.11.17. 18:00

Programkereső

Joshua Redman és Brad Mehldau duója az év egyik legígéretesebb kamara-jazz koncertjének ígérkezik. A korábbi fellépéseikről szóló beszámolók egybehangzóan állítják, hogy a két művész közti kivételes összhang lenyűgöző magasságokba repíteti zenéjüket. Budapesti koncertjük lesz az utolsó turnéállomás, ami várhatóan számukra is ünneppé emeli az estét.
Joshua Redman
Joshua Redman

Amikor a szaxofonos Joshua Redman és a zongorista Brad Mehldau jazzklubokban együtt kezdett játszani, még 1993-at írtunk. Mehldau ekkor még csak kísérő szerepeket vállal: Redman kvartettjén kívül Jimmy Cobb, Jesse Davies, illetve Jackie McLean zenekaraiban csillogtatja tehetségét. Redman éppen berobban a jazzköztudatba, miután - a már szinte minden jazzkedvelő által ismert Hamupipőke-történet szerint - a Harvard orvosi karának elvégzését és a Yale jogi karára megszerzett felvételét követően szinte minden előzmény nélkül megnyeri a Thelonious Monk Institute jazzszaxofon-versenyét többek közt Chris Potter előtt. Pedig édesapja, a legendás Dewey Redman tenorszaxofonos nemhogy nem igyekezett fiát zenei pályára terelni, még csak nem is élt együtt a kéttagú családdal, mely Joshuából és táncosnőként dolgozó édesanyjából állt. Ennek ellenére a kis Josh sok jazzt hallgatott, sőt szülővárosa, a kaliforniai Berkeley középiskolájának jazzbandájában is játszott. Bevallása szerint viszont alig gyakorolt, mely állapot még sztárléte kezdeti időszakában is fennállt. Ahogy mondja: eleinte még lett volna ideje rá, kedve viszont alig, s miután versenygyőzelmét követően a Warner Brothers azonnal lemezszerződést kínált számára, ideje nem maradt arra, hogy tökéletesítse játékát.

Ha épp nem úton van két koncertállomás közt, interjúkat ad vagy lemezcégével tárgyal. Van miről. Matt Pierson, a Warner jazzrészlegének A&R embere (vagyis aki új tehetségek levadászásáért és szerződtetéséért felelős) már a Monk-verseny előtt kiszúrja magának Redmant, és 1993-ban mindjárt két lemez megszületésében is segédkezik mint producer. A Joshua Redman című, csak az évben harmincezer példányban fogyó albumon Kevin Hays zongorista, Christian McBride bőgős és Gregory Hutchinson dobos a partnerei - utóbbit tizenhat évvel később megjelent, máig legfrissebb Compass című lemezén is üdvözölhetjük -, a még fényesebb eredményeket elérő Wish pedig a szaxofonos hőseit, Pat Methenyt, Charlie Hadent és a 2001-ben eltávozott Billy Higginst vonultatja fel. Redman Amerika-szerte a legkülönbözőbb helyszíneken lép fel Haysszel, McBride-dal és Hutchinsonnal, s míg gyerekként az iskolai órákon jelentkezni sem akaródzott neki, húszas évei elejére az egyik legfelszabadítóbb élménnyé válik számára színpadra állni, figyelő szemek és fülek kereszttüzébe kerülni.

Egy évvel később napvilágot lát a Moodswing, Redman első lemeze Mehldau-val, s a doboknál immár egy másik feltörekvő tehetség, Brian Blade ül. Amint első két albuma, úgy ez is dobogós helyre kerül a Billboard jazzlistáján, bizonyítva, hogy az egyik leglelkesebben és legtöbbet ajnározott „young lion" (a kilencvenes évek elején felbukkant, egyszerre tradicionalista és kísérletező ifjú jazzistagenerációt nevezték így) nem kalandorként érkezett New Yorkba és lépett a muzsikusi pályára.

Ahogy Mehldau sem, aki ugyan végül a nyugati parton köt ki, ambíciói kezdettől fogva óriásiak. Ő 1995-ben készíti el bemutatkozó lemezét, s mint kollégája, a Warner üdvöskéje lesz és marad mind a mai napig. 1997-es első, The Art of The Trio-lemeze címét, de művészi vállalásait tekintve sem szerény. Hogyan is lehetne, ha maga olyan intellektuális és művészi érzékenységgel lett megáldva, amely képes - ahogy ő fogalmaz - a zenének, egyszersmind a létnek a pillanatban létező, szükségszerűen mindig elveszített és pillanatokra mégis mindig megszerzett lényegét megidézni. Képes erre szólóban, ahogy Elegiac Cycle albumán mutatta, trióban, mint azt munkássága legnagyobb részében, különösen az ötkötetes The Art of The Trióban bizonyította, duóban - nemcsak Redmannel, hanem crossovernek is bélyegezhető produkciókban, Anne Sofie von Otter vagy Renée Fleming oldalán -, illetve nagyzenekari munkákban, a Largo vagy a Highway Rider elnevezésű gyűjteményekben.

Brad Mehldau
Brad Mehldau

Ez utóbbinál már 2010-et írunk, Joshua Redman megint csak felbukkan Mehldau partnereként, olyannyira, hogy néhol kettesben maradnak a mehldau-i hangzó víziók megjelenítésében. Nem először jegyzi a teljes tételsort a zongorista, ugyanakkor a jazztörténet óriásai, a klasszikus zene nagyjai és poplegendák is elkísérnek az utazás során. Újabb kapcsolódási pont a szaxofonos és a pianista között: rendre jelzik, hogy a saját darabok, valamint jazzstandardek és fajsúlyosabb popszámok átértelmezései egyaránt alapvető önkifejezési formának számítanak nekik. Redman Timeless Tales (For Changing Times) című opusa és Mehldau Anything Goes-a egy-egy kiragadott példaként állhat előttünk. S hogy visszatérjünk az intellektuális muzsikus képének magrajzolásához: Mehldau irodalmi inspirációi közvetlenül (például egy Goethe-karakterhez köthető kompozíció által) és közvetetten (egyebek közt Rilke Orfeus-szonettjének mélységét átérezve) egyaránt hatnak zenéjére, attitűdjére.

Egy általa idézett, bújtatott önvallomásként is értelmezhető gondolat szerint, mely Harold Bloom irodalomkritikustól származik, a művészi nagyság vajmi kevéssé függ a művészt körülvevő kulturális közegtől. Bloom Shakespeare-re, Mehldau többek közt Beethovenre és John Coltrane-re gondolt. Mi pedig gondolhatunk Brad Mehldaura és Joshua Redmanre.

2010. november 25. 19:30 - Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Brad Mehldau (zongora) - Joshua Redman (szaxofon) duó