Luca, Ottilia

Vakrepülés Lamm Dáviddal

2011.03.08. 13:00

Programkereső

Szembekötősdi játékunkban Lamm Dávid veti alá magát munkatársunk lemez-összeállításának, melyben természetesen főleg gitárosok hallhatóak.

A Vakrepülés, azaz a Blindfold Test az amerikai Down Beat magazin által meghonosított zenehallgatási próba, illetve játék. A „Vakrepülés"-ben részt vevő jazzmuzsikusnak különböző zeneszámokat kell kitalálnia, véleményeznie, értékelnie, s esetleg a hangfelvételeken hallható muzsikusokat beazonosítania. A játékot megelőzően a muzsikus semmilyen információt sem kap az egyes zeneszámokról. Az alábbi videók csak illusztrációk, a játék hanglemezekkel zajlott.

Lamm Dávid
Lamm Dávid

Lamm Dávid a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-gitár tanszékén Babos Gyula és Horányi Sándor növendékeként végzett 2004-ben. A következő évben dalszerzőként és gitárosként egyaránt részt vett a Megasztár győztes Caramel első lemezének felvételein (Nyugalom Terápia). Ugyanebben az évben a Nemzeti Színház két előadásában szerepelt (Györgyike, drága gyermek; Czillei és a Hunyadiak) gitárosként, továbbá a Pesti Zsidó Színkör Purimspiel c. darabjában zeneszerzőként és zenei vezetőként. Szalóki Ági - az év jazz-lemeze Fonogram díjjal jutalmazott - Hallgató c. lemezén közreműködött gitárosként és szerzőként. 2006. októberében a Balázs Elemér Group gitárosaként szerepelt a zenekar Best of c. dvd-jén. A zenekarral bejárta Európa jeles jazz-klubjait és fesztiváljait (Pozsonyi Jazz Fesztivál, Berlin, Prága, Brno, München). Gitárosként és énekesként szerepel a Freedom Haze zenkarban, amely Jimi Hendrix zenéjének állít emléket. Az LD3 és a delalamm mellett vezeti harmadik saját zenekarát a U'rette-et, ahol társai olyan kiváló muzsikusok, mint Egri János, Csanyi Zoltán, MC Zeek és Oláh Gábor. 
A 2006-ben megjelent Cipity Lőrinc c. Szalóki Ági lemezen szintén szerzőként és gitárosként szerepelt (az év gyereklemeze díjat nyerte 2007-ben.) 2007 októberében Nuria Rial szoprán énekes részvételével elkészítették a Balázs Elemér Group Early Music c. lemezét, amely a klasszikus zene korai kincseit ötvözi a jazz improvizációs felfogásával. Ugyanebben az évben a Dés László Septet tagjaként szerepelt számos koncerten (London, Róma, Híd-Ünnep, Dohány utcai zsinagóga). A 2004-ben alakult trip-hop formációval (Sadant) egy nagysikerű csehországi fellépés után elkészítették első lemezüket. 2007-ben elnyerte az NKA jazz-előadóknak kitűzött Ablakos Lakatos Dezső ösztöndíját. 
2009-ben részt vett a Balázs Elemér Group Memories cimü lemezének,  a Csanyi-Lattmann Quartet   (amelyben gitárosként és zeneszerzőként vesz részt) Walk On The Beach, Palya Bea Én leszek a játékszered és Szalóki Ági Gingalló (2009 - Fonogram dij) c. lemezének felvételein. 2010-ben Artisjus díjat kapott. 
2010 nyarán elkészítette zenekarai (LD3, delalamm) debütáló lemezét 1st the 1 (...then the other) cimmel, amely egy jazz és egy groove részből álló album. A felvételen Balázs Eleméren és Soós Mártonon kívül szerepel: Szalóki Ági, MC Zeek, Balázs József, Dés András, Bolla Gábor, Mohay András, Csanyi Zoltán, Snétberger Tóni és Koós-Hutás Áron. A lemez 2010 novemberétől kapható.
A Lamm Dávid Trió  (LD3) 2007-ben alakult Soós Márton (nagybőgő) és Balázs Elemér (dob) részvételével. A trió repertoárját - néhány jazz-standard közbeiktatásával - javarészt saját kompozíciói alkotják. A budapesti klub-koncertek (Nyitott Műhely, Gödör, Sirály) mellett a zenekar nagy sikert aratott a londoni és a stuttgarti Magyar Intézetben is (2008, 2009).

A Vakrepülés felvétele 2011. február 24-én készült. 

TERJE RYPDAL: A Feeling Of Harmony (a Bleak House című lemezről, Polydor, 1968. Rypdal: gitár, fuvola, ének).

 

(A szám közben:) Ez valami furcsa keverékzene. Egy jobimos A-rész után különös tábortűz-zene következett. A gitározás kifejezetten popos ízű. Néha, legalábbis. Ráadásul akusztikus gitár, egy kicsit meg vagyok zavarodva. Passz. (Terje Rypdal nevének elhangzása után:) Őt nem igazán hallgatom. Nincs ebben különösebb ellenérzés vele szemben, csak valahogy elkerülnek a lemezei.

WES MONTGOMERY: Come Rain or Come Shine (a Full House című lemezről, Riverside, 1962. Montgomery: gitár; Johnny Griffin: tenorszaxofon; Wynton Kelly: zongora; Paul Chambers: bőgő; Jimmy Cobb: dob).

(Néhány taktus után:) Ez Wes Montgomery. Egyértelműen a legzseniálisabb gitáros. Nélküle nincs George Benson, Pat Metheny, egyáltalán: modern jazzgitározás. Tele van korszerű ötletekkel, gondolkozó gitáros, ahogy egyszer mondta valaki róla. Hüvelykujjal játszott, állítólag azért, hogy ne ébressze fel az alvó családját. Nekem a szerénysége is nagyon szimpatikus. Nem minden nagy művészt szerethetünk emberként is, ő azonban minden tekintetben rokonszenves jelenség. Mellesleg 13-14-es vastagságú húrokat használt az átlagos 11-essel szemben. Talán Russell Malone mondta erről, hogy azok már nem is húrok, hanem kábelek voltak.

 

AL Di MEOLA: Cyprus (az Orange And Blue című lemezről, Verve, 1994. Di Meola: gitár, ütők; George Dalaras: ének; Manu Katché: dob; Mario Parmisano: billentyűs hangszerek; Hernan Romero: duplanyakú charango).

Pat Metheny harmóniavilágát idézi ez a szám, de nem ő a gitáros. A kíséretben egy kis Ralph Towner-íz hallható. Maga a dal is Metheny felfogását követi. Viszont akusztikus gitár szólt. Passzolnom kell ezt a kérdést is. (Al Di Meola nevének elhangzása után:) Vele furcsán vagyok. Megkérdőjelezhetetlen technikájú játékos, csak, hogy őszinte legyek, a zenéi eddig nem valami sokat mondtak nekem. Ez a szám egyébként az általam ismertekhez képest visszafogottabb volt technikailag.

PAT MARTINO: Oleo (a Live at Yoshi's című lemezről, Blue Note, 2000. Martino: gitár; Joey DeFrancesco: Hammond-orgona; Billy Hart: dob).

 

A gitáros nevét még nem tudom, de egyértelmű a Wes Montgomery-hatás. Bosszantóan jól gitározik! Nagyon komoly bebop játék! Kifejezetten straightahead stílus. Ugyanakkor mai sound. Whitfieldnél rendezettebb, nincsenek benne nagy kitörések. Talán Russell Malone. A számról annyit, hogy egy enyhén eltorzított Oleo. Csak ki az előadó? Annyi biztos, hogy igazi jazzgitár-hang. (Pat Martino nevének elhangzása után:) Ezt illett volna tudnom! Írtam le szólóit, és a Just Friends-interpretációja az egyik kedvencem lett.

MUNDELL LOWE: Peter Gunn (a Complete TV Action Jazz című lemezről, Lone Hill Jazz, 1960. Lowe: gitár; Donald Byrd: trombita; Jimmy Cleveland: harsona; Herbie Mann: fuvola, tenorszaxofon; Tony Scott: klarinét, baritonszaxofon; Eddie Costa: zongora, vibrafon; Don Payne: bőgő; Ed Shaugnessy: dob).

A Peter Gunn szólt. Sajnos túl rövid volt a gitárszóló. Csak találgatni tudok. Kenny Burrellt kizárom stiláris okok miatt. Szóba jöhetne Grant Green, de stilárisan ő is másmilyen. (Mundell Lowe nevének elhangzása után:) Csak az nyugtat meg, hogy az ő munkásságát amúgy se nagyon ismerem. De feljegyzem a lemez címét, mert ezt pótolnom kell.

RUSSELL MALONE: Heartstrings (a Heartstrings című lemezről, Verve, 2001. Malone: gitár; Kenny Barron: zongora; Christian McBride: bőgő; Jeff „Tain" Watts: dob).

(A szám közben:) Szép blues-os gitározás. Nem Russell Malone? Ez az előbbi tremolo árulta el. Ugyan blues-os a megközelítés, de közben meleg jazzgitár-hang szól, és persze félreismerhetetlen bebop-érzés. Virtuózabb a szintén blues-osan gondolkozó Kenny Burrellnél.

BARNEY KESSEL: Just In Time (a Let's Cook! című lemezről, Contemporary, 1957. Kessel: gitár; Victor Feldman: vibrafon; Hampton Hawes: zongora; Leroy Vinnegar: bőgő; Shelly Manne: dob).  

 

(A szám közben:) Barney Kessel jutott az eszembe itt valamiről. Van egy figura, amit Kessel gyakran játszik és itt is hallható volt. Úgy bont ki egy harmóniát, hogy összemossa a hangokat, csak végighúzza az ujját a húrokon. Nem pengeti ki egyenként a hangokat arpeggioszerűen. Azt hiszem, ezt nevezik sweeping-technikának. Régebben sokkal többet hallgattam a Kessel-lemezeket. Aztán felfedeztem magamnak Wes Montgomeryt.

JOHN McLAUGHLIN: Arjen's Bag (az Extrapolation című lemezről, Polydor, 1969. McLaughlin: gitár; John Surman: baritonszaxofon; Brian Odges: bőgő; Tony Oxley: dob).

 

Kifejezetten rockos hangzású játék, de az egyértelmű jellegzetességeket egyelőre nem találom a számban. Marc Ribot szokott újabban efféléket játszani. John McLaughlin lenne? Az előbb volt egy futam, ami az In A Silent Way-en is megtalálható. A frázisai esetlennek hatnak, pedig mégsem azok. Ezt a muzsikust nem tudom hová tenni magamban, mintha meghasadt személyiség volna. Mintha több McLaughlin létezne.

BIRELI LAGRENE: A Foggy Day (a Blue Eyes című lemezről, Dreyfus, 1998. Lagrene: gitár; Maurice Vander: zongora; Chris Minh Doky: bőgő; André Ceccarelli: dob).

Az A Foggy Day, az már biztos. Gyors kezű gitáros, csillogó hangzással. Azt mondanám, mindez Howard Aldenre utal, de a frázisok nagyon mások. Talán Mark Whitfieldre tippelnék. A sound az, ami furcsa nekem, ez a különös csillogás. Még Peter Bernsteint tudom elképzelni, ő viszont más hangokat játszik. A nagy öregeknek nem így szól a hangszere, tehát mai gitáros kell legyen. Aki a mainstream bebop vonalat képviseli. Egy huszonéves gitárostól, Julian Lage-tól hallottam efféléket, bár ő kísérletibb zenékkel próbálkozik, de technikailag ennyire felkészült. Hasonlóan ehhez a művészhez, Lage is a régi és az új izgalmas keverékét nyújtja. Ez a csillogó hang a két Pizzarellire jellemző, de ők katyvaszosabbak. Bireli Lagrene neve van még a fejemben, de ő az ennél sokkal virtuózabb megoldásokat szereti. Ebben a számban nagyon visszafogta magát.

 

TISZIJI MUÑOZ: Initiation By Fire (a Divine Radiance című lemezről, Dreyfus, 2003. Muñoz: gitár; Pharoah Sanders: tenorszaxofon; Ravi Coltrane: tenorszaxofon; Rashied Ali: dob; Paul Shaffer: billentyűs hangszerek; Don Pate: bőgő; Cecil McBee: bőgő).

Ez egy nagyon elvetemült lemez! Őszintén szólva azt se tudom, ki játszik ehhez hasonló zenét. Adam Rogers neve merül fel bennem, ő ugyanis 450 féle stílusban érzi otthon magát. Az a baj, hogy ebben a közegben az az elvárás, hogy a gitáros ilyen vadul játsszon. Kérdés, magától hogyan játszana.