Mátyás

Minden dalban meglepődtünk

2011.05.10. 09:00

Programkereső

A világhírnév, a négy Grammy-díj sem garancia arra, hogy a legmagasabb szinten jegyzett amerikai jazzénekesnő nem fog kissé affektálva, unalomig ismert régi sztenderdeket dalolni. Az Amerikában osztogatott díjjakkal kapcsolatban egyébként is lehet némi fenntartásunk, a háttérben húzódó PR-marketing érdekszálak nyilvánvaló befolyása miatt. Továbbá/vagy számolnunk kellett azzal a korjelenséggel is, hogy ez a jazz már nem az a jazz; vagyis amit manapság hivatalosan díjaznak a jazzben, az a popzenéből ismert, szintetikus hangokkal kiszínezett, kicsit jobban elénekelt valami, azaz „jazzy” – és ettől Dianne Reeves sem mentes...
Dianne Reeves
Dianne Reeves

Talán nem lehettem egyedül a fenti előítélet-gyanús hozzáállással, mivel a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nézőtere csak erős kétharmados házat mutatott a koncert kezdetén. Pedig ezúttal a Jazztavasz 2011 című, kitűnő hazai és külföldi énekesnőket felvonultató program első számú sztárja készülődött az öltözőben.

A Pesten kitört forradalom napján született énekesnő azonban megtalálta a harmadik utat: az énektudására, sokoldalúságára, vagyis az egyéniségére épülő koncertprogramot. A Dianne Reeves: Strings Attached címen futó európai és amerikai turné programja sem konzervatív rutinnal, sem pedig trendi, popirányba hajló koncepcióval nem vádolható. Az egyébként kétezres évek közepe óta működő, és egyre összeforrottabb formáció „csatolt, húros" része két remek gitárost takar: a brazil származású Romero Lubambo, és a méltán világhírű Russell Malone személyében. Ez utóbbi körülmény azonban több, mint koncertturnékon jól kezelhető, praktikus  project. Egészen biztos, hogy a jazzénekesnők által sokkal inkább preferált zongorás triókíséret nem tudott volna ennyire intim, sokszínű, izgalmas hangszeres hátteret adni Reeves éneklésének. Persze ehhez kellett a gitárosok kiemelkedő tudása, stílusérzéke is, mert azért ez a koncertprogram mégiscsak egy nem mindennapi művésznőről szólt.

A meglehetősen élvezetes és színvonalas gitározást jelentő hangszeres felvezetést követően lépett színpadra az énekesnő. Nem érzem túlzásnak kijelenteni, hogy Dianne Reeves ezen az előadáson mindent megmutatott, ami énekesnői lényegének része. Egy-egy dal erejéig persze régi sztenderd, és új popdal is szerepelt a repertoárban, de azok is úgy - hála Lubambo és Malone érzékeny kíséretének -, hogy egy percig sem érződött rajtuk semmiféle kliséjelleg. Az említett kötelezők mellett hallhattunk még Villa-Lobos-adaptációt, virtuóz a cappella bevezetővel, romantikus filmdalt, szambát és más latinjellegű dalokat, balladát, spirituálét, természetesen bluest is a javából, és még sorolhatnánk. (Még nyolcvanhat éves - valaha szintén zenész - édesanyjához írt dalát is elénekelte.)

Nem titkolta példaképei iránti mélységes tiszteletét; elsősorban Sarah Vaughan és Abbey Lincoln volt meghatározó hatás számára. Az énekesnő a szigorúbban értelmezhető jazzt rögtön az elején a helyére tette: csöppet sem egyszerű, harmóniamenet-követő scattelése minden kétséget eloszlatott, ami a jazz-énektudást illeti (ha volt egyáltalán bárkinek is kétsége efelől).

A koncert további részeiben pedig már mindegy is volt a műfaj, tudniillik bármelyikben ugyanazt a perfekt tudást tapasztalhattuk, amit az első számban. A tudás persze önmagában még nem okozna különösebb élményt a hallgatóságnak, ha nem érzékelné közben az előadó örömét, oldottságát, profizmusát, és nem utolsósorban bámulatosan könnyed intonációs biztonságát. Ezek olyan énekesi kvalitások, melyeket érdekes módon nem lehet megszokni; minden dalban meglepődtünk rajta. Ezt bizonyítja a három ráadás is, melytől egyáltalán nem lett „hosszabb" a koncert a kelleténél, s melyet ugyanolyan lélekemelő érzékenységgel énekelt a főhősnő, mint a koncert bármely részét.

A könnyedség apropóján érdemes megjegyezni: a ritka, született adottság mellett óriási munka van ilyen szintű tudás mögött, éveken át tartó elméleti és gyakorlati felkészülés eredménye, hogy úgy énekeljen nekünk valaki közel öt oktávnyi hangterjedelemben, mintha semmi nem lenne természetesebb. Ez a módja annak, hogy egy énekesnő magával ragadjon bárkit, akár vájt fülű, akár nem.