Orbán

Norvég revival-népzene autentikus elszólásokkal

2011.05.30. 17:24

Programkereső

Nem könnyű megtalálni, de érdemes megtapasztalni a Bakelit Multi Art Center posztindusztriális kultúrterét. A múlt hét végén itt fejeződött be a Skandináv Ház zenetörténeti estjeinek sora; ezalkalommal a háromtagú Geitungen együtteshez volt szerencsénk. A harmadik CD-nél tartó formáció élvezhető és tanulságos betekintést nyújtott a norvégiai népzene mai állásába. KRITIKA
A Geitungen-együttes
A Geitungen-együttes

Utóbbit egyetlen szóval így jellemezhetjük: revival. A koncerten ugyanis olyan hangszeres tánczenét, kevésbé szalonképes megfogalmazásban kocsmazenét lehetett hallani, mely már évtizedek óta elszakadt valaha volt közegétől; ma már egyszerűen hallgatásra szánt egzotikus hangverseny-zenének számít, a legkülönbözőbb irányú feldolgozások kiindulópontjának.

A Geitungen viszonylag új keletű hangszerparkja mandolinból, melodeonból (harmonika-fajta), vagy két hegedűből és gitárból áll. Utóbbin természetesen jazzesen megbolondított kíséret szól (az egyik szám bevezetése bevallottan Led Zeppelin-inspiráció). A repertoár, melyet ha nem is mellbevágó virtuozitással, de mindenképpen korrekt módon játszanak  szinte kizárólag mazurkákból, polkákból (szóhasználatukban: hopsar), keringőkből és rheinländerekből áll. Nagy kár, hogy az első részben végig gerjed az egyik hangfal. Mennyivel jobb a második félidő, melyben a zenészek lejönnek színpadról a nézőtérre, kikapcsolják az erősítést és zenei példákkal illusztrált beszélgetésbe fognak népzene- és néptánc-történetről, nemzeti romantikáról. Ha netán nem tűnne fel, el is mondják: bizony norvég népzenéjük döntő többsége a német, illetve német közvetítéssel elterjedt európai táncdivatokhoz igazodik. Mindehhez gyorsan hozzáfűzhetjük, hogy ugyanezek a divatok még a mi nyugati szomszédjaink, az osztrákok és a szlovének népzenéjére is csaknem hasonló kizárólagossággal hatottak: hát igen, a nyugat-európai népzene jelentősen eltér a kelet-európaitól...

Ami még a konferansz során elejtett megjegyzésekből, illetve a szünet alatti csevegésből kiderül: a korábbi honos népzenét kiszorító külföldi hatás ide, országos szintű egységesség oda, a norvégok igenis tudatában vannak a helyi változatok jelentőségének. A Geitungen például származása okán az ország délnyugati partvidéken fekvő Rogaland régió egyik falujának zenéjére esküszik. Viszont soha nem jártak a kérdéses faluban... Mifelénk az ilyesmi elképzelhetetlen, ott azonban már évtizedek óta nincs mit hallgatni. Marad a hangfelvételekre (azaz: nem feltétlenül lejegyzésekre) alapozott tanulás. Félreértés ne essék: mindezt nem kritikai éllel írom, csupán a tényeket rögzítem, mivel eléggé eltérnek a Kárpát-medence népzenei gyakorlatától. A Geitungen tagjainak professzionalizmusához amúgy sem férhet kétség: közülük ketten is (Vidar Skrede és Christer Rossebø) különböző fokú népzenei végzettséget tudhatnak magukénak. De ha a papírforma nem volna elég, a produkció önmagáért beszél.

Ahogy önmagáért beszél néhány igazán emlékezetes pillanat is. Önkéntelenül is felkapom a fejem például a második táncfüzérben megszólaltatott régi ugróstánc (springar) melodeon-szólójánál: a dallamban ugyanis egyformán fontos szerep jut a moll és a dúr tercnek, illetve szeptimnek. Mint kiderül, az eredetileg vonós hangszeren megszólaltatott bizonytalan intonációjú hangokat (blue notes) Håvard Ims, a melodeon-játékos, a temperált hangoláshoz szelídíti. De még ebben a formában is érzékelhető a dallam különös szépsége, a későbbi stílus-rétegektől üdítően eltérő archaizmusa. A második részben pedig egyszer csak megszólal a Hardanger-hegedű, ez a pár évtizede újjáélesztett hangszer. A szokásos négy húron kívül rezgő húrjai is vannak, többszólamú játékmódja burdon-szerű tartott hangokra épül, a hegedűs Vidar Skrede nem kápánál, hanem a beljebb, a lószőrnél fogja a vonót. Nyilvánvaló, miért tekintik a Hardanger-hegedűt norvég nemzeti jelképnek: a rövid szóló kétségtelenül autentikusnak hat. Kár, hogy rövid.