Árpád

Egy gitárnindzsa Budapesten

2011.07.20. 10:10

Programkereső

A legtöbben így ismerik az amerikai Trace Bundyt, mivel akusztikusgitár-játékának fő jellemzője a pregnáns, de lomha jobb- és a cingár, de fürge bal kéz látványos párharca. Július 17-én harmadszor járt nálunk. KRITIKA
Trace Bundy Photo Colter Jones.jpg
Trace Bundy Photo Colter Jones.jpg

A Budapest Jazz Club mint helyszínválasztás némiképp meglepő, hiszen Bundy muzsikája inkább hagyományos rockos-folkos könnyűzene, még ha instrumentális kiadásban is. Ambíciója pedig nem kevesebb, mint egyetlen akusztikus gitárral egy teljes zenekar hangzását imitálni a színpadon. Ehhez a hagyományos gitárjáték perifériájához tartozó játéktechnikai megoldások egész tárházát vonultatja fel.

A basszussal erősített harmóniameneteket legtöbbször a country-ból hozott fingerstyle módszerrel hozza, a feszes ritmusokat pedig úgynevezett sika-pengetéssel oldja meg (ilyenkor a jobb kéz határozottan csap le az akkordra, majd rögtön el is fojtja azt), már amikor éppen nem dobol a gitártesten. A gyorsan elérhető regiszterek számát rendszeres áthangolásokkal, sűrű kápóhasználattal és üveghangokkal növeli meg, illetve azzal a bizonyos nindzsa technikával. Amikor is a jobb kéz a pengetést feledve kalapácstechnikával üt (úgymond tappingel) kettes-hármashangzatokat a fogólapon alsó szólam gyanánt, miközben a bal kéz önmaga által elpengetett legátókkal artikulál dallamokat, vagy éppen futamozgat kedvére. Ez utóbbi látványnak sem utolsó egyébként. S hogy még szabadabban kísérhesse önmagát, a digitális loopingtól sem retten vissza olykor; vagyis bejátszik egy sémát kütyüjébe, végteleníti, és azt bolondítja tovább valós időben.  

Miután a lelkes rajongók forradalmi újításokat tulajdonítanak Bundynak, sőt, maga a művész is „saját technikaként" beszélt a koncerten játékmódjáról, kénytelen vagyok helyére tenni a dolgokat a később érkező ifjak kedvéért. A részleges (tehát nem minden húrt szorító), akár többszörös kápóhasználat Harvey Reid muzsikusi és teoretikus munkássága nyomán terjedt el igazán a nyolcvanas évek legelején (igaz, elsősorban folk körökben). A kétkezes tappinget természetesen Eddie Van Halen dolgozta ki még a hetvenes évek közepén (lásd: Eruption), az önjáró balkéz pedig már a nyolcvanas évek gitárhőseinél (Satriani, Vai, Jason Becker) is szériafelszerelés volt. A nindzsákról pedig csak annyit, hogy Jennifer Batten (igen, ő a Michael Jackson turnék nagyhajú szőke ciklonja) már a kilencvenes évek kezdetén ezzel a technikával játszott, mégpedig feketeöves szinten. Csak tessék meghallgatni például a Cruzin' the Nile című dalát a '92-es Above Below and Beyond lemezről, és lesz nagy meglepetés. (Batten egyébként mindemellett még slappelt is szólógitáron, akár a legendás basszer Mark Kinget is le tudná szerintem karatézni.)   

Maradjunk tehát annyiban, hogy Trace Bundy egy tehetséges és kreatív figura, akinek a már ismert játéktechnikák akusztikus gitárra való alkalmazásáért jár a pont, de a hangszer nagy megújítójaként tekinteni rá egyszerű zenei műveletlenségből fakadó tévedés. Viszont tény, hogy szimpatikus ember és szórakoztató előadó.

Trace Bundy és közönsége Londonban 2009-ben.jpg
Trace Bundy és közönsége Londonban 2009-ben.jpg

Fentebb vázolt játékmódjának elemeit többé-kevésbé magabiztosan mutatta be ezen az estén - no, azért nem teljesen, hisz nem mindig könnyű uralni a hangokat pengetés és tompítási lehetőségek nélkül. Volt persze Pachelbels's Canon, Urban Challenge, Hot Capo Stew, Dueling Ninjas és Missile Bell is, és ismét rá kellett döbbennem, hogy Bundy sajnos jóval többet foglalkozik játéktechnikájának csiszolgatásával, mint a zeneelméleti önfejlesztéssel. Kompozíciót többnyire arcátlanul közhelyes harmóniafordulatok uralják ugyanis, noha ennyi tappinggel és kápóval sokkal kacifántosabb meneteket is lehetne kivitelezni. És nem maradt el a már megszokott, kissé kamaszos zenebohóckodás a Backstreet Boys, a Guns 'n' Roses, a The Village People és hasonlók számaival sem. Nálam akkor telt be a pohár, amikor Bundy Eminemet reppelt (még ha közkívánatra is), bár a visszafelé eljátszott Happy Birthday és a Für Elise sem volt éppen a magas művészet csúcsa. Határozottan az a véleményem támadt, hogy a produkció, bár olykor tényleg mókás volt, még nem színpadérett. Inkább való haveroknak az ágy szélén ülve, mintsem pódiumra. Aztán amikor Bundy közölte, hogy a következő dal befejezését még nem találta ki, de azért eljátssza, odalett a maradék jóindulatom is.

A közönség azonban kitartóan és fanatikusan éljenezte hősünket, ami komoly aggodalommal töltött el. A tehetséget ugyanis legfeljebb tehetségkutatókon szokás megtapsolni, koncertre elvileg művészi katarzisért megy az ember. Nyilván sok fiatal gitáros volt jelen, ők talán afféle mesterkurzusként figyelték az eseményeket, ezért az alacsony igényszint. A mesterkurzus műfaji követelményeinek azonban végképp nem felelt meg az előadás. Szomorú volt látni, hogy a Youtube generáció már ennyitől is boldog.