Szilárda

Koppenhága: jazz ezerrel

2011.07.23. 10:00

Programkereső

Ha a koncertek számát nézzük, a Koppenhágai Jazzfesztivál minden bizonnyal a legnagyobb Európában, talán a világon: ezer koncert tíz nap alatt. És a minőségre is adnak. Útibeszámoló, 1. rész
Sonny Rollins Foto Kristoffer Juel Poulsen Copenhagen Jazz Festival
Sonny Rollins Foto Kristoffer Juel Poulsen Copenhagen Jazz Festival

A Copenhagen Jazz Festival július első tíz napján több mint száz helyszínen közel ezer koncertet kínált. Ebből számomra a helyszínek voltak leginkább lenyűgözőek - hiszen ez az egyenlet csak úgy jön ki, hogy szervezők, közönség és zenészek egész évben életben tartják a műfajt. Nagy fesztiválokon egymásba hömpölygő, hajnalban begyorsuló koncertekről hallottam már, világsztárok máshol is mindig felbukkannak, hogy odacsábítsák a látogatókat, szabadtéri örömzenét, mélyen az éjszakába nyúló jam session-öket még a magyarországi fesztiválokon is el lehet csípni, de azt még sosem éltem át ilyen intenzíven, hogy a jazz minden ága-boga, a dixielandtől az avantgárdig, a nyugat-afrikai, népviseletben el is táncolt autentikus népzenétől a digitálisan torzított zajzenéig, a revüszínpadon elénekelt könnyű slágerektől a big band-re hangszerelt pszichedelikus kvázi filmzenéig és a nemzeti galériában előadott kortárs szextettig minden megjelenjen.

Illik persze a legnagyobb betűvel szedett nevekkel, Sonny Rollinsszal és Keith Jarrettel kezdeni, előbbi a bölcs letisztultságával és a calypso egyszerűségével, és kikezdhetetlen szerénységével nyűgözte le közönségét a Királyi Színházban, utóbbi az (elképesztő architektúrájú, magánadományból újonnan felépült) Operában az őt színpadra érkezéskor fogadó tapsra reagálva azt kérdezte: már vége is van a műsornak? Majd nem volt hajlandó lassú számot játszani, mert nem találta rá megfelelőnek az akusztikát (a ráadásig). Szerencsére dobosa, Jack deJohnette közbelépett, és miután látványosan elcsattant egy vaku a koncert alatt, kedvesen megkérte a közönséget, hogy ne fotózzanak, így megakadályozva az újabb kínos jelenetet. Jarrettet, úgy látszik, nagyon zavarja a közönség a koncertezésben, mégis fantasztikus koncerteket ad.

Tucatjával bukkantak fel a felsőkategóriás amerikai sztárok: Bobby McFerrin, David Sanborn, Mike Stern, Andrew Cyrille, Charles Lloyd, Charles McPherson, Randy Brecker, Brad Mehldau és Joshua Redman - de én a fesztivál-útitervemet nem rájuk alapoztam, hanem arra, hogy megismerjem a várost, és a helyi, főleg dán, meg skandináv sztárokat és az itthon alig ismert muzsikusokat.

Mire belevetettem magam a jazz mélyvízbe, addigra az árvíz nyomait is nagyrészt eltüntették. Igen, a tengerparti kikötővárosban hatalmas felhőszakadás, 150mm-es zuhé volt a fesztivál harmadik napján, ami még másnap is folytatódott. Nagyobb baleset szerencsére nem történt, de a város fél napra megbénult, sok koncert elmaradt. A leghíresebb pinceklub, a Copenhagen Jazzhouse alsó szintjén térdig állt a víz,  egy klubként is üzemelő lemezbolt árukészletének jelentős része odalett, stb.

A skandináv összefogást (a fesztivál fő szponzora is a Skandináv Alap volt) rögtön egy vízparti nagy szabadtéri színpadon csodálhattam meg, a hazai modern jazz doyenje, Palle Mikkelborg és a norvég gitáros-zeneszerző Terje Rypdal voltak a Bergeni Big Band szólistái.

Terje Rypdal, Palle Mikkelborg, Bergen Big Band a Koppenhágai Jazzfesztiválon. Fotó Zipernovszky Kornél
Terje Rypdal, Palle Mikkelborg, Bergen Big Band a Koppenhágai Jazzfesztiválon. Fotó Zipernovszky Kornél

Rypdal többször járt már Magyarországon, új lemeze nem a szokásos húrtépő gitárosé, nem is a Garbarekkel ismertté vált oldalát mutatja, hanem a filmrendezőét. A képzelet filmje kezd peregni a darabjait hallgatva, de emlékek is bevillannak, mert Eastwood-féle, meg Keresztapa- és Bond-mozik ismert témái is felbukkannak. A szabadtéri színpad előtt először figyelek fel a közönség összetételére: csendesen borozgatnak, beszélgetnek, párok, néhányan családosan vagy barátokkal jöttek, rengeteg idős ember. Nem látszanak nyugdíjasnak. Szellemi és testi örömöket vesznek magukhoz. Nem indulnak haza sötétedéskor - ami ráadásul ott később van. Szinte mindenhol találkoztam velük, néhány helyen többségben is voltak.

A fesztivál szervezői a meghívott újságírókat jazzvárosnéző sétára is elvitték. A dán fővárosban olyan sűrűn sorjáznak a jazz emlékhelyek, hogy közel három órás, nyolc kilométeres, a meleg miatt már így is lerövidített séta után rogytunk le egy italra. A két legnagyobb hagyományú helyet is meglátogattuk, a Jazzhouse volt az egyik, a Niels Lan Doky és társa befektetésének köszönhetően főnixként feltámadt legendás Montmartre a másik. A Jazzhouse lezárathatta a kis útszakaszt a bejárata előtt, ahol minden délután szabadtéri szvingtánc oktatás volt, és a padokra, standokra kitelepült a teljes vendéglátás is. Tehát a Jazzhusetben ugyan csak egy koncert volt esténként, de rengeteg embert bevont a fesztiválba.

Gustaf Ljunggren és Andrew D'Angelo Együttese a Jazzhouse-ban Fotó Zipernovszky Kornél
Gustaf Ljunggren és Andrew D'Angelo Együttese a Jazzhouse-ban Fotó Zipernovszky Kornél

A pinceklub tágas termében, a sarokba ferdén állított színpadon lépett fel a Terence Blanchard Quintet, ő az egyik amerikai, akit nem mertem elmulasztani. Keményebb bop-ot játszik, mint valaha. Fiatal kvintettjében az érzékeny ensemble-játékos zongorista Fabian Almazan és a már nagy ígéretként emlegetett dobos, Kendrick Scott emelkedett ki. Igaz, utóbbi energiái és hangereje néha túltengtek, de muzikalitásához így sem fér kétség.

A Montmartre akkor is jam session-jeivel emelkedik ki a rengeteg fővárosi klub közül, amikor nincs fesztivál, hát még most. Ezúttal a Dán Rádió zenekarának egyik vezetőjét, a kiváló zongorista Nikolai Benzont csodálhattam meg abban a szerepben, hogy egy alkalmi felállásban is lehet finoman irányítani, a legízlésesebb irányba terelni a többieket.

A Montmartre terasza - Fotó Zipernovszky Kornél
A Montmartre terasza - Fotó Zipernovszky Kornél

A tavaly májusban újra nyílt Montmartre ablakában két egykori „húzónevének" a fotója: Bud Powellé és Dexter Gordoné - de Koppenhágában élt hosszabb-rövidebb ideig Ben Webster, Kenny Drew, Thad Jones és Ernie Wilkins is, róluk utcát is neveztek el. Ápolják Niels Henning Ørsted Pedersen emlékét is, aki az elsők között vált a dánok közül, leginkább ebben a klubban az amerikai jazzóriások egyenrangú partnerévé.

Persze a hetvenes években itt is megváltozott a zenei ízlés, háttérbe szorult a jazz, a jazzklubok sem mindig tudták tartani magukat, de például az egyik akkoriban elfoglalt házat azóta úgy intézményesítették, hogy mégsem rontották el. Olyan városi fenntartású kultúrközpont lett (Huset - Magstræde), amelyben felváltva több helyszínen is zajlik a jazzfesztivál - az udvari színpadon még ott vannak a gyerekek a családi koncertről, a földszinti színpadon már rakják össze Lonnie Smith hammondját.

Egyik este a belvároson kívülre, a Sofie jazzklubba metróztam, mert ott játszott kedvenc svéd trombitásom, Anders Bergcrantz. Igazi alacsony mennyezetű, oszlopos alagsori matrózkocsma a belvároson kívül, ugyancsak nagy zenei hagyományokkal, ahová az itt gyakran játszó trombitás új, fiatal kvartettjével jön, amiben főleg Robert Tjäderkvist zongorista győzött meg. Meg a közönség átlagéletkora, amely igencsak magas volt. Nem várom meg, hogy megtudjam, ki volt az az idősebb dán szaxofonos, aki beszállt a végén jammelni, mert két utcával arrébb, ugyancsak Chistianshavn városrészben templomi koncert zajlik. Emil De Waal - dobos és sok egyéb hangszeres - a fesztiválon minden nap más partnerekkel játszik a reformizált barokk templomban, amelynek persze igen jó az akusztikája. Erre is igen sokan eljöttek, de a zene nagyon diffúz, csak akkor tudok valamennyire ráhangolódni, amikor a legendás jazzvilágjárót, a klarinétos Nullét is behívják - dehát akkor meg túlságosan széthúzó zenei világok lesznek összezsugorítva. A trió zongoristája eredeti figura, őt már hallottam egy kamarszínház hangulatos kávézójában is.

Folyt. köv.