Luca, Ottilia

Vukán György: "A rögtönzés pótolhatatlan élmény"

2012.04.20. 07:56

Programkereső

Zeneszerzőként egyedülálló, hat-hétszáz műből álló életművet alkotott, közte versenyműveket; operáját és balettjét a Magyar Állami Operaház tartotta műsoron. Százharminc filmzene fűződik a nevéhez, és amiért a legtöbben ismerik: jazz-zongoristaként négy kontinensen koncertezett, miközben negyvenhat évig rendelt fogorvosként. Egy hónapja tüntették ki a legmagasabb, művészeknek adható állami elismeréssel.

- Mekkora jelentőséget tulajdonítasz a Kossuth-díjnak?

- A Kossuth-díj életműdíj. Ezt nem zongoristáknak meg hegedűsöknek kellene kapni, az a Liszt-díj. Csak sajnos az közben indokolatlanul devalválódott. A Liszt-díjnak kellene a legmagasabb elismerésnek lennei a zenészek körében, a Jászai-díj a színészeknél és így tovább. De van, akinek húsz-harminc évesen odaadják, én is megkaphattam volna már többször. Hetvenegy éves vagyok, kivártam. A Kupolateremben az ember fölnéz, ott a Szent Korona. A színészek úgy remegtek, hogy alig tudtak kimenni a díjért. Én azt éreztem: "Azt hiszem, ezért megdolgoztam". A Táncszínházban, ahol Chopint játszom egy baletthez, ami már tíz éve megy, az egyik előadáson kijött az igazgató gratulálni a díjhoz. Azt hittem, rosszul leszek, amikor fölállt a közönség és ütemesen tapsolni kezdtek. Azóta elhatároztam, hogy a díjjal járó pénzből elhívom a triót: Berkes Balázst, akivel ötven éve játszom és Balázs Elemért, akivel közel huszonöt éve, valamint Kis Zoli szállítót, akivel harminc-negyven éve együtt járjuk Európát: "Gyerekek, hangszert nem kell hozni, fellépés nem lesz. Irány a tengerpart vagy mehetünk bárhová, én fizetem!"

Vukán György
Vukán György

- Miből táplálkozik az az erős motiváció, aminek segítségével ilyen fantasztikusan termékeny voltál egész életedben?

Édesapámat és a családunkat nagyon megalázták. Az apám temetésén megfogadtam, hogy mindent el fogok követni, hogy a neve régi fényét visszaállítsam. Amikor megtudtam, hogy megkapom a díjat, másnap berohantam hozzá a kriptába, ami innen 240 kilométerre van. A pályám tele volt buktatókkal, például fölvettek az Akadémiára, miután versenyt nyertem, de nem adtak kollégiumot. Értem semelyik rendszer sem tett semmit. Amit az életemben elértem, azt magamnak köszönhetem, a kitartásnak.

- Zeneszerzői életművedben a klasszikus és a jazz csak rád jellemzően, több formában is ötvöződik.

- Kiskoromtól kezdve mindig az volt a mániám, hogy hadd játsszak valamit a darabra, ami fel volt adva. Azt mondták: "Gyurika, ha tudod a darabot, akkor az óra végén játszhatsz rá". De volt olyan tanár is, aki még akkor se engedte meg. Egyébként jellemző volt arra a korra, hogy nem volt szabad improvizálni, az Akadémián sem. Szerintem azért, mert a tanárok nem tudtak improvizálni. Nem tudok más okot elképzelni, mert ha a tanár ezt az élményt ismeri, akkor alig várja az óra végét, hogy ő is játszhasson. Volt, aki megengedte, és amikor improvizált, azt éreztem, hogy ugyanazt éli át, amit én. Hogy kifejezd magadat, mert erről van szó.

- Hetvenedik születésnapod táján megalapítottad és meghirdetted a Creative Art nevű improvizációs versenyt. Miért?

- A versenyt azért alapítottam, mert nem találtam más, megfelelő formát arra, hogy felhívjam a figyelmet - nem magamra, hanem a rögtönzésre, a jazztől függetlenül. Megadunk három hangot a versenyzőnek, és arra darabot kell játszania. Én a Chopint keresem köztük, idézőjelben mondva. Azzal, hogy valaki gyakorol nyolc órát, hogy jobban lejátssza azt a Liszt-darabot, engem nem nyűgöz le. Szerintem nem lejátszani kell Lisztet vagy Beethovent. Azt kell lejátszani, ami a kotta mögött van. Horowitz sem úgy játssza a darabokat, ahogy le vannak írva, és Fazil Say sem, amikor a Török indulóra hirtelen elkezd improvizálni. Azt hiszem, hogy Horowitz azért szerette Chopint, mert olyanokat írt, amik megegyeztek az ő érzelmi motiváltságával. Horowitz Chopinen keresztül tudta legjobban kifejezni önmagát. És ha egy kicsit gyengébb művet ad elő valaki zseniálisan, akkor sem a szerző lesz hirtelen jobb. Az előadón áll vagy bukik minden, hiszen ő juttatja el a darabot a közönséghez. De ez persze kérdőjeleket vet fel az egész oktatással kapcsolatban. Ki mondja meg azt, hogy mit hogyan kell játszani, amikor én sem tudom mint szerző? Már legalább ötven éve csinálom a rögtönzést, de ma így érzem, holnap kijavítanám. Ez egy nagyon bonyolult kérdéskör.

Vukán György
Vukán György

- Annál is inkább, mert a zeneoktatási igényre ráépült egy egész iparág, és a legtöbb zenésznek a megélhetést már a tanítás biztosítja, nem a koncertezés.

- Nagyon jól mondtad! A Zeneakadémia is nagyipar. Én is tanítottam tizenöt évig, de komoly problémáim vannak az oktatással, a Juilliard Schoolon vagy a Berklee-n zajló tanítással is. Azt szeretném, ha a tanárok visszahúzódnának, csak tanácsokat adnának, és Isten ments, hogy azt mondják: így kell valamit eljátszani. Bennem mindig mocorgott valami, amit képességnek is lehet nevezni. Ez nem az én érdemem, viszont képességek nélkül kár beszélni a művészetről. A világon egy évszázadban van öt-hat zongorista, a többi meg csak zongorázott. Ha valakiben nincs meg a kreatív rögtönzési képesség, ha nem indul el állandóan a fantáziája, akkor hiába gyakorolja és játssza le a klasszikust, semmiről sem fog szólni az előadása. A saját kreativitását kell beletennie az embernek, és ha ezt a képességet megkapta a Jóistentől, akkor nem tud enélkül élni, odaadja a szombat-vasárnapot, reggeltől estig. Akkor is, ha van szerződés és akkor is, ha nincs.