Szilárda

Posztmodern városi örömzene

2012.04.27. 07:05

Programkereső

A huszonegyév után is üdítően friss világhírű new york-i downtown jam band, a Medeski Martin & Wood örömkönnyeket csalt tudósítónk szemébe. KRITIKA

Nem nagyon emlékszem olyan Trafós koncertre, ahol ennyien lettek volna. A közönségben a fiatal generáció volt egyértelmű túlsúlyban, és nagyon sok zenész is ellátogatott a koncertre - érthetően sokaknak példaképe ez a nem mindennapi amerikai trió. Jártak már Magyarországon, a legutóbbi 2007-es koncertjükön John Scofielddal kiegészülve adtak szintén teltházas koncertet a Millenárison, akkor az Out Louder című lemez anyagát mutatták be, ami sorban a második albumuk volt a neves jazzgitárossal. Az első, az 1998-as A Go Go véleményem szerint zenetörténeti jelentőségű lemez - nem véletlen, hogy a Medeski Martin & Wood általa tett szert igazi hírnévre, és talán nem túlzás azt állítani, hogy részben általa válhatott kulttrióvá.

Medeski Martin and Wood
Medeski Martin and Wood

Elcsépelt, de sajnos igaz frázis, hogy nehéz a zenéjüket beskatulyázni. Éppen ezért a különféle stílusok felemlegetése helyett talán több értelme van, ha azt mondjuk, hogy végtelenül nyitottak minden áramlatra, és pontosan ez a zenei értelemben vett befogadóképesség teszi őket egyedivé. Ehhez a sajátos olvasztótégelyhez teszi még ráadásként mindegyikük hozzá a saját alkatát, egyéniségét. Amit játszanak, azt talán úgy írhatnánk le leginkább, hogy posztmodern városi örömzene. Talán ezért is juthattak el annyi emberhez, és tettek rajongóikká százezreket.

A huszadik század második felének zenéjét felölelő nyitottságuk rendkívüli kísérletező kedvvel párosul. A jazzben sztenderdnek mondható zongoratrió felállás hangzásvilágát John Medeski szokatlan, az 1960-as években előszeretettel használt billentyűs hangszerekből álló parkja teszi rendkívül izgalmassá. A főként bluesban és progresszív rockban elterjedt Hammond-orgona mellett ezúttal olyan érdekességeken játszott, mint a német Hohner vállalat Clavinetje, melynek hangzása nagyon hasonlít az elektromos gitáréhoz, vagy az eredetileg amerikai fejlesztésű Mellotron, Wurlitzert, mely tulajdonképpen a Fender Rhodes riválisának tekinthető billentyűs hangszer. A belőlük - és még egy melodikából - kicsiholt hangokat két analóg moog effekttel tette végleg különössé. Fölényes játéktechnikája ízléses és invenciózus effekthasználattal párosult, és az egyszerű dallamtémákat jól ellenpontozta a poliritmiát és gyakran disszonáns akkordokat hozó játéka.

Örömzenéjük elsődleges forrása természetesen Billy Martin jellegzetesen lüktető-zakatoló dobolása, aki a groove-ot úgy tartotta fenn, hogy közben folyamatosan változtatta a hangsúlyokat, a tempót, a ritmusképletet - ezért aztán játéka soha nem vált unalmassá, dacára annak, hogy számaikban a négynegyedes metrum dominál. A szokásos felszerelés mellett számtalan kacatot használt, a kolompoktól a csengettyűkön át a csörgődobig sok minden a kezébe került. Ha Billy Martint egy másik dobossal helyettesítenénk, véleményem szerint a trió rajongói klubja legalább a felére csökkenne - ez nem sok dobosról mondható el.

Chris Wood bőgőn és basszusgitáron játszott, mondanom sem kell, felejthetetlenül. A lüktetéshez legalább annyit tett hozzá, mint Billy Martin, de legalább ilyen fontosak és fülbemászóak voltak a dallamai, amit a játékára olyannyira jellemző kettős és hármashangzatokkal tarkított, mindez sokszor "piszkossá" tette a basszus hangzását. Szólói visszafogottan ízlésesek voltak, ha kellett, vonóval nyekergetett, vagy rátaposott a torzítópedáljára, és rockos gitárriffeket hozott.

Mivel nem nagyon konferáltak, feltehetően nem sokan voltak, akik minden elhangzott számot cím szerint be tudtak azonosítani. A tíz, egyenként legalább tíz perc hosszú kompozícióból jómagamnak is csak néhányat sikerült felismernem. Ilyen volt a Radiolarians sorozat második lemezéről a rockos Amber Gris, vagy a végtelenül egyszerű basszustémájú jazzes Dollar Pants, továbbá a teljesen atonális zongoraszólóval bevezetett, fülbemászó bőgőgroove-ra épülő, kissé az Esbjörn Svensson Trio világát idéző Doppler, és a végtelen hosszúra nyúló zárószám, a retrofunk örömbomba Amish Pintxos. Utóbbit a végére teljesen unplugged játszották (na jó, a bőgő mellett volt egy mikrofon, de a melodika és a csörgődob csak magában szólt), önfeledten, a jelenlévők legnagyobb boldogságára. Örömkönnyfakasztó megkoronázása volt ez egy felejthetetlen estének.