Lázár, Olimpia

Hangok a digitális tisztítótűzből

2012.05.21. 10:18

Programkereső

Régen volt már budapesti koncert, amelyet ekkora izgalommal vártam volna, és megint csak rá kell jönnöm a végén, hogy talán bennem van a hiba, mert a túl nagy elvárások nem tesznek jót az élménynek. Nils Petter Molvaer a skandináv kortárs improvizatív zene egyik meghatározó művésze, aki olyan merészséggel feszeget stílushatárokat, mint talán senki más. Mégis, a borotvaélen táncolás a művészetben is igen veszélyes dolog.

2009-ben hallottam Molvaert először élőben a Millenáris Teátrumban. Akkor úgy távoztam a nézőtérről, hogy azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Tíz kérdés, amit eddig nem mertél feltenni a zenéről, és más tette föl helyetted - valami ilyesmi benyomásom volt az élmény hatására, amely túlzás nélkül kiforgatott sok mindent, amit eddig gondoltam dallamról, ritmusról, harmóniáról. És lám, nem csak nekem, hiszen egész parázs kis vita is támadt akkor az előtérben zenész barátaim között.

Nils Petter Molvaer
Nils Petter Molvaer

Pedig 2009-ben Molvaer már túl volt egy meghatározó korszakon: Eivind Aarset gitáros, a frontember állandó alkotótársa 10 év közös munka után szólókarrierbe kezdett; 2009-ben új gitáros, Stian Westerhus mutatkozott be Molvaer oldalán - aki a mostani koncertre is elkísérte őt. Westerhus hiperkarcos, kérlelhetetlen, indusztriálba vegyített stílusát azóta a Trafóban is megismerhette a közönség, ahol idén január elején szólókoncertet adott egy marék értő közönség füle hallatára.

A mostani este első felében Barabás Lőrinc melegítette be a hallgatóságot nemrég alakult kvartettjével. Bár talán a szándéka nem teljesen ez volt, de megszólalása erőteljesen idézte Erik Truffaz stílusát mind hangszerelésben, mind saját trombitasoundjában, mind a kompozíciók hangvételében. Ez a - talán ma már kissé retrósnak számító - irány saját vegyértékeit tekintve ugyan nem volt éppenséggel könnyed muzsikának tekinthető, mégis remek prelűdnek bizonyult a norvég főműsor előtt. Barabás Lőrinc széles zenei látókörének, stílusgazdag előadó-művészetének lenyomata volt a produkció. Méltó folytatása ez a kvartett a trombitást 2010-ig fémjelző Eklektric formáció irányának, amelyben a többiek mellett kiváló partnernek bizonyul a fiatal és agilis billentyűs, Premecz Mátyás.

Barabás Lőrinc Quartet
Barabás Lőrinc Quartet

NPM - ahogy gyakran rövidíti saját nevét, és ahogy rajongói is szívesen emlegetik - gyors átszerelés után és hosszabbra sikeredett zenei felvezetővel indította koncertjét. Nehezen sikerült befűteni az A38 koncerttermét érzésem szerint, ami részben annak köszönhető, hogy a félházas közönség jelentős hányada az előzenekarra jött be, és láthatóan fogalma sem volt, mi vár rá a második részben. Meglepő volt ez a jelenség, főleg mivel három éve a Millenárisnak lelkes, értő közönséggel sikerült megtöltenie a több száz fős Teátrumot, színültig. De másrészt Molvaer legújabb lemezének (Baboon Moon), amelynek bemutatója volt ez a koncert, nem sikerül idézni azt a revelációt, amelyet az előző (An American Compilation) album oly döbbenetes erővel szabadít fel.

Molvaernél és zenésztársainál óriási szerepet játszik az improvizáció, amelynek igazi ereje abban rejlik, hogy képesek a különböző elektronikus hatásokat aktív, lélegző kreatív erővé alakítani a színpadon. Így Molvaernek nem csak jellegzetesen huzatos, hűvös hangszerbefúvása tartozik azonnal felismerhető védjegyei közé: a többszólamban, hol akkordpárhuzamban, hol intelligens harmóniaváltásokkal megszólaló trombita bármikor képes krónikus hátborzongást kiváltani. (Szokták emlegetni, hogy a zenekar negyedik tagja a trombitás mellett szorosan helyet foglaló MacBook laptop.)

Másrészt az a 10-20 százalék, amelyet az előre megírt kompozíciók váza tesz ki, zseniálisan egyszerű, mégis összetett témákat és hangszerelési megoldásokat vonultatott fel eddig. Ezek azonban ezúttal érzésem szerint túl nagy mélységekbe igyekeznek törni (részben a gitáros Stian Westerhus sötét zenei ambícióinak köszönhetően), és ehhez nem bizonyulnak elég ihletettnek az új kompozíciók. Molvaernek szüksége van arra, hogy az alkotó folyamatban társra leljen. A csípős-savanyú frizurát viselő Westerhus pedig él is ezzel a lehetőséggel, és egy csomó olyan kreatív stíluselemet vonultat fel, amelyek ugyan a pillanat szüleményének tűnnek, valójában azonban a művész hangvételének tudatosan kiválasztott eszközei. Ilyen a gitár kezelése vonóval, a húrok lehangolása játék közben, a kábelcsatlakozó tapogatásával elért perkusszív zajelemek. Ezek hatása elementáris tud lenni, ha a zene közege előre megágyaz nekik, ám ezúttal a megcélzott mélységekbe nem vonzottak olyan súllyal, amilyet Molvaer ambientes, pszichedelikus jazzének alaphangulata szokott idézni megdöbbentő pillanataiban. 

Erland Dahlen, Nils Petter Molvaer, Stian Westerhus
Erland Dahlen, Nils Petter Molvaer, Stian Westerhus

Csupán asszisztált (igaz, azt hibátlanul), de alkotó zeneiséggel nem járult hozzá az összképhez a trió új dobosa: Erland Dahlen hangszere szélesvásznú térben szólalt meg (köszönhetően a 3D zengetésnek), tempója pedig stabil, sőt impulzívan húzó volt. Ám nagyon hiányzott az a kreatív többlet, amellyel az előző dobos, Audun Kleive elkényeztette a hallgatót (emlékezetes Kleive három évvel ezelőtti színpadi szólója egy szál kézben tartott, digitálisan effektezett kis cintányérral).

A mágia persze azért alapvetően működött most is, hiszen a színpadi eksztázist valójában hihetetlen higgadt, tudatos és bevált alkotói szándékok tartották irányításuk alatt. Az éteri lebegésű balladákból a pokoli bugyrokba rántani a hallgatót és aztán vissza - ez a XXI. századi Divina Commedia a norvég kortárs zene egyik nagy vívmánya.