Etelka, Aletta

A halottnak hitt szaxofonos meséje

2012.06.10. 09:11

Programkereső

Egy hajléktalan, szenvedélybeteg, öreg jazzmuzsikus visszakapaszkodott az életbe. Elképesztő, de nem az egyetlen ilyen történet - írja ZIPERNOVSZKY KORNÉL. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

Ritka a közölhető jó hír a médiában, becsüljük meg, nyílván így gondolták több szerkesztőségben is, a New York Times-tól az MTI-ig. Így kerülhetett a figyelem előterébe Giuseppi Logan sztorija, ami úgy kezdődik (újra), hogy valaki találkozik egy öreg, kéregető utcazenésszel a New York-i Tompkins Square Parkban. A művészi ambíciókkal rendelkező, aktivista asszony gyanút fog. Megérzi a nagyságot, meghatja a koldus arcára írt szenvedés, megérinti a garabonciás ütött-kopott altszaxofonjának hangja. Suzanne Troy megtudja, hogy a hajléktalan egy rég halottnak gondolt jazz-zenész, és jelet lát abban, hogy Logan első találkozásukkor a Begin the Beguine című örökzöldet játssza. 

Troy szorgalmasan posztolgatja találkozásaikat a YouTube-on, az egyikben például basszusklarinétja javítására gyűjt neki. A jazzközösségnek fokozatosan esik le a tantusz, hogy az 1935-ben született philadelphiai Giuseppi Loganról van szó, aki olyan nyomtalanul és régen eltűnt, hogy már halottnak hitték.

Logan már tizenöt évesen szaxofonozott Earl Bostic, a Harlem Noktürn című örökzöld szerzőjének zenekarában, több hangszeren is folytatott klasszikus zenei tanulmányokat. 1964-ben New York-ba, és az akkor kivirágzó free jazz képviselőihez csatlakozott, játszott basszusklarinéton, fuvolán, és pakisztáni oboán, olykor zongorázott is. Archie Shepp, Pharoah Sanders és Bill Dixon mellett zenélt, saját kvartettjében pedig Don Pullen - később Dave Burrell - zongorázott, Eddie Gomez bőgőzött és Milford Graves dobolt. Roswell Rudd mellett az Impulse-nak is vett fel lemezt. Az ESP lemeztársaság producere, Bernard Stollmann azt a pillanatot is felidézte most, hogy annakidején Logan egy elképesztően gyönyörű improvizációt játszott éppen a stúdióban, amikor kifutott a szalag a magnóból. Az elámult producer és technikus csak a magnófej koppanását hallották meg. De Loganék nem estek kétségbe, amikor leállították őket, csak azt kérték, hogy játsszák vissza nekik az utolsó néhány taktust, közben újraindították a felvételt. Tökéletesen fel tudták venni a nagyívű rögtönzés elejtett fonalát - emlékezett Stollmann.

Sajnos 1965-től kezdve egyre többen panaszkodtak Logan dühkitöréseire, nyilvánvaló ok nélkül hirtelen nekitámadt az embereknek. Pszichiátriai problémái feltehetően az alkohol-, és kábítószer-fogyasztással összefüggésben hatalmasodtak el rajta. Mindezért súlyos árat fizetett. Felesége szinte egyik napról a másikra hagyta ott, azonnal elköltözött a fiukkal, mert azt mondta, hogy egyszer egy nap, amikor tágra nyílt szemekkel hazajött, nem ismert rá. Logan a közelmúltig, nagyjából három évtizeden át tartó, pszichiátriákon és éjjeli menedékeken keresztül vezető pokoljárásának minden részlete sosem fog teljesen kiderülni, mint ahogy a sebek, amelyeket ezalatt szerzett, sem fognak teljesen begyógyulni. De vissza akart kapaszkodni: egy hangszerüzletben, ahol felismerték, azt mondta: - Igen, én vagyok Paul Logan és zenészként akarok élni és meghalni. A normalitásba visszatéréshez nem csak a rajongók és zenésztársak You Tube-posztok által felfrissített memóriája és segítőkészsége kellett: Logan szükséglakást kapott egy „elveszett" emberek támogatására szakosodott szervezettől, amelynek fenntartását rokkantnyugdíjából fedezi. Az Amerikai Jazzalapítvány segített neki berendezkedni és hangszereket szerezn". Első lemezét 43 év után lényegében ajándékba kapta: valaki, aki megtehette, kiadott neki egy lemezt, egy nagyjából hasonló találkozás után, mint amilyet Troy átélt és rögzített; a szemmel láthatóan sok megpróbáltatáson átesett utcazenész művészi ereje megszólította. Josh Rosenthal történetesen a Tompkins Square nevű lemezcég tulajdonosa, ez Logan parkjának is a neve. Ahogy Logan neve kezdett forogni, úgy fia, aki szintén nem tudott róla semmit, eljött hozzá az ország másik feléből és újra találkoztak.

Giuseppi Logan szaxofonos
Giuseppi Logan szaxofonos

Logan a parkban a hangszertokjából árulja a járókelőknek lemezét, ez fő bevételi forrása. Tavaly októberben pedig a Mad King Edmund nevű zenésztársaság és vezetőjük, Ed Pettersen hívta meg Logant "igazi" lemezfelvételre, ők rendezték a gyűjtést is a költségekre. A tervbe vett összeg több mint kétszerese gyűlt össze, lényegében előfizetői rendszerben. Ugyan Logan csípőcsonttörése majdnem megakadályozta az egészet (az együttes „kénytelen" volt magában kihasználni a stúdióidőt), de bepótolták a felvételt, és Logannak így már két új lemeze van. John Leland szakíró cikke a New York Times-ban idén áprilisban már azt az állapotot rögzíti, amikor Logan, ha nem is áll egészen stabilen, de napi rutinnal, valamennyi energiával és igazi kitartással felvértezve néz szembe az élet nehézségeivel.

A Times cikkére érkezett reakciók közül jellemző valakinek a beírása, akinek az ablakai a Tompkins parkra néznek, ugyanis az illető 3429-szer hallja napról napra és hangról hangra ugyanúgy az Ózt, vagy a Laurát. De néha az utcazenész átváltozik, és fantasztikus, kiszámíthatatlan, energikus improvizációba kezd, a kommentelő ilyenkor mindent megbocsát. Logan pedig néha kap fellépési lehetőségeket kisebb New York-i klubokban, ez élteti.

Nincs ekkora kontraszt a mélység és magasság között egy másik nagy visszatérő jazz-zenész, Henry Grimes sorsában, mint Loganéban, de a két, pokolra ment jazzdudás történetében azért vannak hasonlóságok. Mind a két afro-amerikai jazzista 1935-ben született, Logan a New England Conservatoryba, Grimes a Juilliard-ra járt, és hamar az avantgárd jazzmuzsikusokhoz, a művészi ambícióit kompromisszumok nélkül képviselőkhöz csatlakoztak. Grimes nagyjából egy évtizeden át Albert Ayler, Don Cherry, Benny Goodman, Coleman Hawkins, Roy Haynes, Lee Konitz, Steve Lacy, Charles Mingus, Gerry Mulligan, Sunny Murray, Sonny Rollins, Roswell Rudd, Pharoah Sanders, Archie Shepp, Cecil Taylor, McCoy Tyner és mások társaságában bőgőzött. 1968-ban kocsival indult San Franciscóba turnézni, bőgő a tetőcsomagtartón, majd Los Angelesben keresett és talált kisebb munkákat. Közben be kellett adnia a bőgőt javításra, de nem tudta volna kifizetni a javítás árát, ezért más pénzkereset után nézett. Egy aprócska albérletben lakva Grimes a színészettől a viceházmesterségig rengeteg mindent csinált, jógát tanult, filozófiai és verses kéziratokat körmölt, de a zenével teljesen megszakadt a kapcsolata. 2002-ben talált rá egy szociális munkás, aki ismerte régi lemezeit, rajongott értük. Megpróbált a jazz-közösségtől segítséget kérni számára, de ez alig-alig hozott valami eredményt. Végül Grimes visszatérését az itthon is jól ismert legenda, William Parker ajándéka indította el: küldött neki ajándékba egy nagybőgőt. 2003 óta Grimes újra ott van, ahol a jazz tüze lobog, ő is visszatért New York-ba és az élvonalba.

Grimes Magyarországon is fellépett tavaly ősszel Szegeden, a Jazznapokon, Marc Ribot együttesében, Chad Taylor társaságában, Az alábbi videó Londonban készült ugyan, de valamit biztosan érzékeltet a szegedi koncertélményből, mert ugyanannak a turnénak az elején készült, egy bő héttel korábban. 

Grimes 2003 óta elért sikereit hosszan lehetne sorolni, ezt persze meg is teszi a honlapján. A bőgős szemmel láthatóan arra az oklevélre a legbüszkébb, amit Szegeden kapott a város polgármesterétől, egész életműve iránti tiszteletből, ugyanis ezzel kezdődik a honlapja.

Henry Grimes szegedi oklevele
Henry Grimes szegedi oklevele