Pandora, Gabriella

Kinek a Krall, kinek a Bublé

2012.08.05. 08:05

Programkereső

Diana Krall és Michael Bublé szupersztár előadók, és mindketten kanadaiak. De kik a trónkövetelők? - erre válaszol többrészes cikkében ZIPERNOVSZKY KORNÉL. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

Ilyen kaliberű énekesek nem nőnek ki a semmiből. A gazdag és sokrétű jazzkultúra Kanadában mindig is nyitott volt a szórakoztató, de a művészi mércét magasra tevő előadásra. Már Krall és Bublé előtt is, tulajdonképpen a kezdetektől fogva szoros szálak fűzték össze a kanadai és az Egyesült Államok-beli zenei életet, a szórakoztatóipar meg sosem volt különösebb tekintettel az országhatárokra. A show szinte mind a tíz híres énekesnek a működésében fontos volt, akiket számon tart a Kanadai Enciklopédia. A top tízből a 47 éves Diana Krall-al csak Holly Cole egyidős, őt egyébként a közelmúlt magyarországi CD-importjának köszönhetően nálunk is ismerik valamennyire. Az Enciklopédiában szereplő másik nyolc énekes korábbi generációkat képvisel.

Denzal Sinclaire
Denzal Sinclaire

Ha tehát Krall a kályha, akitől elindulunk, akkor csak egy lépés Denzal Sinclaire, a Vancouver-ben élő énekes, aki a következő két hónapban is többször lép fel Krall partnereként Kanadában és az USA-ban. A 43 éves Sinclaire (aki 1996-ig eredeti nevén,mint Denzil Pinnock működött) népszerű, de nem ért el eddig olyan magasságokat, mint Krall. Torontóban született, a montreali McGill egyetemen tanult zenét. Első fontos zenei alkotótársa Bill Coon gitáros volt, akivel hamar rátaláltak a siker útjára, ami Sinclaire hangi adottságaiból egyenesen következett. Coonnal sokat turnéztak Kanada-szerte, és Sinclaire hamar a népszerűségi listák és a kritikusi szavazások tetején landolt. De nem csak a sweet hangzásban van otthon, évekig tagja volt a brit Jamie Lidell soul-együttesének is.

Amikor Sinclaire elkezd énekelni, feltűnő, hogy mennyre hasonlít a hangmagassága és a hangszíne Nat King Cole-éra, de néhány taktus után kiderül, hogy mégsem teljesen. Mesterkéletlen, kifejezetten puritán stílusa ellenére, vagy talán éppen azzal rögtön erős kontaktust tud teremteni a kisebb klubok és nagyobb hangversenytermek közönségével egyaránt. Valami mélyről jövő, csendes derű sugárzik az egyéniségéből, miközben a Cole-féle enyhén rezignált megszólalás sem idegen tőle. Ritmusérzéke is fantasztikus, sokszor kíséri magát zongorán, de szívesen énekel úgy is, hogy teljes trió vagy kvartett kíséri. Szövegmondása, kifejezőkészsége erőteljes, de minden erőlködés nélküli, elképesztően természetesen énekel: mintha csak levegőt venne, írta róla egy kritikus. Az alábbi felvétel alig két éve készült egy vancouveri jótékonysági gálán:

Sinclaire 1996-ban, miután a Vancouveri Jazzfesztivál kiemelt sztárja volt, úgy döntött, hogy letelepedik a Csendes óceán-parti városban. Színpadi nevét is nemsokkal ezután vette fel. 1990 óta a Montreali Jazzfesztiválon nyolcszor szerepelt, többször jelölték a Grammy-hez hasonló kanadai Juno-díjra, elnyerte a legjobb lemeznek járó Nemzeti Jazzdíjat 2004-ben, négyszer volt egymásután első a kanadai Jazz Report című folyóirat kritikusi szavazásán. Még a szigorú párizsi szaklap, a Jazzman is a legmagasabb (Choc) minősítést adta eddigi utolsó lemezére. Ez már azután történt, hogy kisebb társaságoknál kiadott albumai után végre a Verve-Universal szerződtette, náluk három lemezt hozott ki eddig (I Found Love 2000, Denzal Sinclaire 2004, My One and Only Love 2007). Ennek ellenére Scott Yanow-nak (All Music Guide) adhatunk igazat, aki már régen is kevesellte a Sinclaire által kiadott felvételek számát a gyakori élő fellépésekhez, a sok meghíváshoz képest.

Sinclaire sokat szerepel a tévében és kap színházi- és filmrendezőktől is felkéréseket, köztük Szabó Istvántól is, a Csodálatos Júliában két dalt is énekel. Februárban pedig újra játsszák az Unforgettable című musicalt Vancouverben, amelyben ő a főszereplő. Választott városának két táncosa dolgozta fel Sinclair egyik legjobban sikerült számát is ebben klipben, a város jellegzetes helyszínein azt eljátszva, hogy egyikük a zöld(-ség), másikuk a tofu. Ártalmatlan vegetáriánus idétlenkedés, de valamit mégis meg lehet sejteni abból, hogy mi tetszhetett meg Sinclaire-nek a városban, ami azért Kanada jazz-centrumaitól messze fekszik. Sinclair egyébként magát játssza egy független vancouveri filmben, amely műfajára nézve ál-dokumentumfilm, cím- és főszereplője pedig három utolsó lemezének állandó zongoristája, Bruno Hubert. A Bruno's Blues (2011) a moziforgalmazásba nem nagyon jutott be, csak klubokba és jazzfesztiválokra, mert a zenéje jobb, mint maga a film. Ez persze nem először fordul elő akkor, amikor zenészekre bízzák a színészek dolgát is.

Diana Panton
Diana Panton

Hogy azért férfi olvasóim se maradjanak csodálatra méltó fiatal kanadai énekesnő nélkül, ajánlok egy másik Dianát is a figyelmükbe. Diana Panton hazájában sokak kedvence, a közszolgálati rádió hétköznap koraesti jazz műsorvezetője, Tim Tamashiro - amúgy maga is muzsikus - például rendszeresen hangot ad rajongásának, amikor lejátssza a felvételeit. Bármennyire is tetszetősek a számai, ő magáról már nem is beszélve, na és bármennyire is van "fejecske", ahogy azt egyes hímsoviniszták mondanák, engem élőben nem győzött meg, amikor idei turnéján láttam a Yardbird klubban. A művelt művésznő negyedik, To Brazil with Love című albumát mutatta be, csupa jó, főleg klasszikus szám, elegáns és jól megfogott hangszerelés, nagyon odatett szövegmondás franciául, angolul és portugálul, változatos letétek, Kanada egyik legjobb stúdiózenésze, Don Thompson a zenekarban, de... A szexi tanárnő imidzsével kiálló Panton kisasszony (aki el is végezte a franciatanári szakot, mielőtt énekes lett) nem rázott meg egy nótát sem. Egyet sem improvizált a két szett alatt, ezt meghagyta hangszeres kísérőinek. Hazabeszéljek? Ebben a műfajban a mi Myrtillünk sokkal meggyőzőbb, inkább vérében van a zene. Panton, úgy érzem, sosem fog teljesen tudni megszabadulni a látható igyekezettől, miközben persze a stúdióban meg minden stimmel. Azért persze további sikereket kívánok neki, és elég bátorságot, hogy improvizáljon. Panton csak holdas nótákból összerakott lemeze (If the Moon Turns Green 2007) is szellemes, de a Pink (2009) az igazán jellemző rá, különösen az az elég dögös affektálás, amit ebben a My Fair Lady betétdalban bemutat.

Folyt. köv., újabb fair lady énekesnőkkel.