Szilárda

Akit a múzsa szíven csókolt

2012.09.09. 08:30

Programkereső

Bármennyire is nehezen megjegyezhető, meg kell tanulnunk a trombitás Ambrose Akinmusire nevét, mert a legnagyobbak közé nőhet fel – írja ZIPERNOVSZKY KORNÉL. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

Az a benyomásom, hogy az utóbbi pár évben nagyobb arányban részesülhettünk kiugró fiatal tehetségek pályakezdésének jótéteményeiből, mint a korábbi néhány évben. Ez talán összefügg a koncertpiac telítettségével, meg a lemezpiac összeszugorodásával, és persze az is meglehet, hogy tévesen érzékelem a dolgot. De mások, nálam tapasztaltabb szakértők is leírtak már ilyesféle véleményt az utóbbi néhány évben a mostanában harmincévesekről. Akiről most szó lesz, egy San Francisco környékéről származó, de már New York-ban élő trombitás - az egyik legjobb példa arra, hogy az új generáció kibontotta szárnyát, és már repül.

Ambrose Akinmusire
Ambrose Akinmusire

A 30 éves Ambrose Akinmusire-t hallgatva aligha asszociálunk a korára, bátorság és tapasztalat, zenei érettség sugárzik minden hangjából. Már ez is imponáló lenne magában, de nálam mindent visz romantikus, csupaszív játéka, érzelmi spektruma, és ahogyan ezt mind hagyományos, mind inkább formabontó eszközökkel képes kifejezni. Tavaly jelent meg első lemeze, de ezt csak én számolom így, mert valójában már azután kiadhatott egy szólólemezt, hogy megnyerte a Thelonious Monk versenyt, az egyik legrangosabbat az egész világon. A Prelude: to Cora című lemezt önkényesen nulladiknak számoztam be Akinmusire pályáján, mert bár nagyon sokan iszonyú boldogok lennének egy ilyen teljesítménnyel a hátuk mögött, de a fiatal trombitás legalább egy egész lépcsőfokkal lépett feljebb, amikor nekilátott új, immár a Blue Note-nál kiadott szerzői lemezének. A Prelude-on szerepel a Stablemates című standard is (összesen két másik társaságában, a többi eredeti szerzemény), amelyet alább egy koncertfelvételről mutatok be. Itt egyébként Walter Smith III szaxofonos a zenekar vezetője, de Akinmusire szólózik először.

Smith és Akinmusire eléggé összeforrottak, már a Manhattan School of Music-on, majd a Monk Institute-ban töltött hallgatói éveik alatt, az új Akinmusire-lemez és -kvintett abszolút alapembere a vele egyidős szaxofonos. Együttjátékuk soundja be is kapcsolja őket a Blue Note fantasztikus jazztörténeti hagyományába, a jellegzetes kvintett hangzással. Ugyanakkor semmi sem áll ettől a csapattól távolabb, mint a neoklasszikus stílus vagy a klasszicizálás. Erről a kvintett zongoristája, Gerald Clayton nyilatkozott a legfrappánsabban, aki történetesen John Clayton fia és Jeff Clayton unokaöccse, tehát már genetikusan is be van csavarozva a jazz tradícióba. A Thelonius Monk versenyen második helyezést elért, a csodagyerek-zenészpalánta utat gondosan elkerülő Clayton szerint ugyanis: "Hagyomány és újítás békésen megférnek egymás mellett". Persze erre nyílván sokan felszisszennek, hogy mondani ők is tudják, de úgy játszani, hogy ki is tűnjenek az egyre szélesedő mezőnyből, és még fel is lehessen ismerni a jazztörténet nagy eredményeit a játékukban - ezt évtizedekig lehet, vagy inkább kell tanulni és gyakorolni.

Míg a Prelude... csillogó és színes lemezanyag, a When the Heart Emerges Glistening címnek már a tördelése is intenzivitást sugall a lemezborítón,kevésbé extrovertált. Akinmusire a cím magyarázatában az érzelmi jelenvalóságra utal, és nem csak a művészetben, teszi gyorsan hozzá. Az első néhány szám rapszodikussága és tűzijátékossága után elképesztő mélységet ér el a hetedik (Regret). Az elsőhöz hasonlóan (Vallomás a meg nem született lányomnak) ez is olyan típusú érzelmeket jelez, amelyeket a huszonéves, tehetségetől és erőtől duzzadó fiatalemberek általában nem szoktak kívül viselni, és akkor még a Suicide Manifestóról még egy szót sem szóltam. Technikájában itt hallottam először némi közvetlen hatást nagy elődöktől, és Akinmusire életrajzából kiderül, hogy valóban, nagyon is sokat köszön egyik tanárának, Terence Blanchardnek. De néhány más mesterétől, gondolok itt elsősorban Steve Colemanre és Vijay Iyer-re, azt is megtanulta, hogy csak előre lehet nézni. Egy interjúban a lemez megjelenésével egyidőben pontosan ki is fejtette, hogy igenis meg akarja változtani. Át akarja alakítani a jazzt. Arra vágyik, hogy ha majd nyolcvan évesen egyszer lemegy egy jam sessionre, akkor mindenki úgy játsszon, hogy senki, de senki másra ne hasonlítson, mindenki száz százalékig önmaga legyen, és akkor majd izgalommal fogja várni, hogy a következő résztvevő milyen hangon szólal meg, milyen egyéniséget mutat. Mert, tette hozzá az All About Jazz riporterének, semmi szükség arra, hogy mindenki Herbie Hancock, Brad Mehldau, Jeff Tain Watts, Kenny Garrett vagy Mark Turner hangját utánozza. Nos, azért bátorkodtam a pár évvel ezelőtti Akinmusire-lemezt nulladikká visszasorolni, mert éppen ehhez képest jut olyan messze a fent jellemzett folyamatban a trombitás az itthon is kapható Blue Note-os bemutatkozásán. A Heart Emerges...-re csak egy standard került fel, a What's New, egy melankolikus-önironikus szövegű dal, amelyben brillírozik a kvintett. Az egyik legjellemzőbb szám pedig a fantasztikus intróval induló The Walls of Lechuguila.  

Akinmusire technikai tudása lehengerlő, de sosem a hangszer hagyományos, katonai szerepének betöltése a célja, amikor ajkához emeli azt, hanem hogy beszélgetést kezdeményezzen, vagy hogy abba belekapcsolódjon. Számára valahogyan evidencia volt a jazz útjára lépni, a baptista templomban kisgyerekként mindig odaszaladt a zongorához, az oaklandi középiskolában minden jazzkoncert teltházas volt, csak az volt véletlen, hogy a trombitát választotta, mert a kedvenc hangszere inkább a cselló. 19 évesen hívta el turnéra először egy igazi világsztár, Steve Coleman, és akkor megérezte, hogy még mennyire homály mellettük. Akkor nekilátott gyakorolni, azóta egyre kevésbé a hogyan, és egyre inkább a mit került játékában előtérbe. Így aztán harminc éves korára már legalább egy tucat fontosabb lemezen szerepel, mint vendégművész, nem számítva a pénzkereset gyanánt játszott koncerteket és felvételeket. Mostanában pedig, amikor már az első Blue Note-os lemezének turnéi - egyébként nagy sikerrel - lecsengtek, foglalkozik zongora-duó, big band és kortárs zenei terveivel is.

Ambrose Akinmusire
Ambrose Akinmusire

Egyébként egy rap-szerűséget is feltettek a lemezre, de ez is inkább a trombitás életéből vett hívószavak el-elpöttyentése, mint dumagépezés. Egymás szavába vágó csivitelést hallok ki a Falak... című, fent hivatkozott kompozícióból. Nyugodt, business-like zenélés hömpölyög a Henya című témában, én azt hiszem, itt is a szerelemről van szó. Valami erős jelenlét, intenzitás a játékos altatónak felfogható nyolcadik számból is átsüt, ugyanez a téma fenségesen tér vissza a zárószámban. Az összesen 13 track érzelmi skálája borzasztó széles, számomra ez a lemez legnagyobb erénye.

Most már állati kiváncsi vagyok, hogy hova tud Akinmusire még innen fejlődni?