Dezső

Lázadozó elmélkedés

2013.02.10. 06:59

Programkereső

Ilyen című, jellemző felfogású szerzeményét is bemutatta február 8-án saját együttese élén a BJC-ben a Ravi Coltrane és Miguel Zenon szaxofonosok kíséretében már Budapesten is megcsodált Luis Perdomo zongorista – írja ZIPERNOVSZKY KORNÉL. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

Ugye milyen szép? Kérdezte őszintén, ironikus felhang nélkül, de könnyedén Luis Perdomo a BJC közönségétől koncertje első részének végefelé, egy balladisztikus szám végén, és a sokat látott pesti publikum elismerően hümmögött: bizony. Perdomo saját szerzeményeit is játszotta, de nem csak azt, a szép Elena sem volt az, hanem a feleségéé. Perdomo rövid konferanszában kitért arra, hogy nagybőgős felesége a könnyebb érvényesülés reményében nevet változtatott, és sokszor megorrol rá, ha színpadon is valódi nevén emlegeti, de ő már csak polgári nevén gondol rá, hát ha egyszer úgy vette feleségül, hogy Miriam Sullivan. Persze ennél valamivel bonyolultabb történet van a háttérben, ugyanis Mimi Jonesnak az előadóművészetek szinte mindegyikében jártas hölgy alteregóját hívják, mióta új zenekarát három évvel ezelőtt elindította.

Luis Perdomo
Luis Perdomo

Az Elena klasszikus ballada, amelyben van csipetnyi dél-amerikai fűszer meg egy kis soul. Perdomo stílusában általában is jelen vannak ezek az elemek, venezuelai származása okán a jazztörténeti fán az ő ágai inkább a salsa, és a közép-amerikai, Puerto Ricó-i, mint a brazil ritmusok felől kapják a tápláló nedveket. Saját szerzeményei kevéssé sorolhatók a huszadik századi európai klasszikus zeneszerzők gondolkodásmódját sok midenben követő divatos zongorastílushoz, közelebb vannak az Ahmad Jamal vagy McCoy Tyner hagyományát folytató megközelítésmódhoz. A másik vonal az ábrándozásra való, igényes akkordozással árnyalt, de azért nem igazán átütő How Deep is Your Love című slágerfeldolgozásából kanyargott elő, amit szólóban játszott el.

A Budapesten turnézó Perdomo-trió a zongoristának utolsó lemezéhez képest lágyabb, cizelláltabb arcát mutatja. A lemezen ugyanis Jack deJohnette dobol, és Drew Gress bőgőzik, a koncerten viszont bőgőn Hans Glawischniget hallottuk bőgőzni, és Marc Miraltát dobolni. A különbség, felteszem, nem a bőgősök között, hanem a két dobos között nagy, deJohnette sokkal keményebben és ütemen belül is többet ütve "nyúl hozzá" a zenéhez, míg Miralta a latinos ritmusokra nyílván fogékonyabb, mint nagyhírű hangszeres kollégája, szeret színezni; oldalról cinezni, halkan kávázni. Glawischnig szvingjével az égvilágon semmi baj sincsen, de amiben a mezőny főlé nő, érzésem szerint a melodikus, bővérű, meleg hangzása, amivel például a zenekarvezető Unexpected című számának groove-ját unisonóban hozták Perdomóval. Az sem érdektelen, persze, hogy ízig-vérig mai New York-i zenét játszott a spanyol dobos, a már honosított amerikai, volt osztrák bőgős és Caracas-i születésű csúcs-profi pianista társaival - amint erről egy ismerősömmel elmélkedtünk hazafelé. Ez némi magyarázattal szolgál arra, hogy zenéjükben a mainstream mögött miért húzodott végig egy kontúros világzenei árnyalat (még például az olyan számokban is, mint Woody Shaw sztenderdje, az Organ Grinder).

Perdomo utolsó lemezének első dalát is eljátszották, ennek a címe Rebellious contemplation, ezt fordítottam le a címben, és azért találom olyan nagyon jellemzőnek, mert a robbanásra kész energiák és a kerekded, fúga-bonyolultságú formákba öntött, fejtörős művészi önkifejezési ambíció a produkció végéig sem kerültek teljesen egy nevezőre. Maradt bennem tehát egy egészen pici, csak parányi kétség, Perdomo nem győzött meg száz százalékosan zenekarvezetői és zeneszerzői képességeiről, miközben bárkinek, de bárkinek leckét adhatna zongorán. Persze, ha nem hallom Ravi Coltrane koncertjén és Miguel Zenon kíséretében, nincsenek ilyen, csak a legnagyobbokhoz mérhető várakozásaim. Perdomo erős egyéniség, jó szerző, határozott zenekarvezető, de például a két fúvós, esetleg más zenésztársai legalább egy tekintetben, a pontosan körülhatárolható művészi-stiláris koncepcióban, hamar a hallgató fejében is testet öltő elképzelésekben különbek nála. A nagysikerű, teltházas Budapest Jazz Club-koncerttel az égvilágon semmi bajom, mielőtt bárki finnyásságal vádolna, én megnyaltam a végén mind a tíz ujjamat. Csak abban az összefüggésben írom ezeket, hogy Perdomo éppen ebben a klubban már kétszer szerepelt, mindenki legnagyobb elképedésére. De a klub érdeme, hogy már a (világ-)sztárok környezetére, társaira is rá tud már fókuszálni. Budapest visszakerült a jazzklub-világtérképre.

Luis Perdomo
Luis Perdomo

A 41 éves Perdomo persze addig is tovább törekszik a legfelső élvonalba. Nagyjából másél év alatt a harmadik triólemezét adja ki, a legújabb várhatóan májusban fog megjelenni. Amióta öszöndíjasként a Manhattan School of Music-ba került hazájából, a New York-i jazz szívdobogás közepében tevékenykedik. Tanárai közül Sir Roland Hannát emlegeti a legnagyobb tisztelettel. Az évek során Ravi Coltrane és Miguel Zenon mellett, akikkel egy-egy Grammy-jelölést is bezsebelt már, Alice Coltrane, John Patitucci, Ray Barretto, Dave Samuels és a Caribbean Jazz Project, Butch Morris, Ben Wolfe és Jerry Gonzalez foglalkoztatták. Egy videó-interjúban arról is beszélt, hogy elég sokáig kivárt, hogy saját maga legyen zenekarvezető, biztos azért, magyarázta, mert el akarta kerülni a saját zenekarral járó rengeteg olyan feladatot, amit a zenélés körüli, de nem a zongora melletti teendők jelentenek - miközben nagyon sok minden érlelődött a fejében, aminek formát akart adni, felvételen akarta rögzíteni őket. Kiváncsiak vagyunk a folytatásra.