Szilárda

A nagy találkozás

2013.03.27. 10:30

Programkereső

A VII. Nemzetközi Jazz Hétvége csütörtökön kezdődött: a márciusi orkán futurisztikus fény és hang effektjeiben villódzó pécsi Kodály Központban. Korunk egyik legelismertebb jazz-zongoristája és zeneszerzője, Oláh Kálmán különleges szerzői estjére került sor a Pannon Filharmonikusok közreműködésével. KRITIKA

Oláh nemzetközi fórumokon (Downbeat, Jazzreview) is a legnagyobb elismeréssel illetett műveit immár szimfonikus zenekarra hangszerelve adta elő, a Pannon Filharmonikusokra bízva eredetileg big band-re, jazzband-re írott darabjainak átdolgozott előadását. A szimfonikus zenekar mellé-elé jazz-kvintett költözött a pódiumon: Balázs Elemér (ütő), Barcza Horváth József (nagybőgő), Bacsó Kristóf (szaxofon), Dés András (ütőhangszerek), és természetesen Oláh Kálmán részvételével. A műsoron a Concerto for Symphony Orchestra and Jazz Band, a Passacaglia for Orchestra and Jazz Trio, a Hungarian Sketch No. 1 és a Last Moment szerepelt. A zenekart Kovács László, a Miskoci Szimfonikus Zenekar karmestere vezényelte, aki otthonosan mozog a crossover, a klasszikus zene és a jazz területén egyaránt.

Oláh Kálmán
Oláh Kálmán

Már a legelején jelzem, hogy Oláh megríkatott, Balázs Elemér pedig bebizonyította, hogy mindenkinek lehet saját dobosa. A Filharmonikusok mindazonáltal, úgy érzem, kevésbé kedvelik az eszeveszett jazz-improvizációkat nálamnál: néha bizony unott faarcokat is láttam, míg Balázs Elemér leszedte a szívekről a rájuk pattintott fedőt, de amikor arról volt szó, hogy fel kell emelni szegény kis halandó zongoraszólót vagy bizonytalankodó és siránkozó szaxofont a mennyei magasba, megérkeztek angyalszárnyaikon, és megtették.  Csalódást okozott Bacsó Kristóf: ez az est megérdemelt volna koncentráltabb és erőteljesebb játékot, ugyanígy nem értettem Barcza nagy átlagban halvány bőgőzését sem.

Ezen a remek estén tanúja lehettem a variációt és improvizációt vegyítő jazz-szimfónia keretein belül a melankolikus, apátiába hajló, ugyanakkor még riadtan is indulót fújó huszadik századi komolyzene és a mindent elsöprő, elemi ütős-szólók barokk harmóniákkal való találkozásának, amely egyrészt életem első valós idejű zenei időutazása, másrészt a lélek mélyére új barázdákat véső oláhi zongorajáték megrendítő megtapasztalása volt.

A klasszikus zenére jellemző kompozíciós építkezés során érvényesülő témafelmutatás és variáció a jazz számára is alapvető: ebben rejlik szoros formai rokonsága a klasszikusokkal, a romantikus szerzőkkel, és ebben rejlett a mi időutazásunk titka is. A négy darab fokozatosan vitt közelebb a komoly, bartóki hagyományt idéző három tételes Concerto hűvösebb, a műfaji határokat megrajzoló, ugyanakkor  a párbeszédet, a zenei nyelvek egymásra utaltságát

megmutató, fekete-fehér világától az egyre őszintébben és szenvedélyesebben improvizáló ütős lüktetésig, a jazz szívéig.

A Concerto eredetileg jazz big bandre íródott 2001-ben, a szimfonikus verzió most a jazz-kvintettel kiegészülve is követte a klasszikus zenei hagyományokat mind formai, mind a motivikus építkezés tekintetében. A mű három tétele a szonátaforma híd-jellegét követő, tematikusan szorosan egymáshoz kötődő tételek soraként bontakozott ki, amelyben Oláh precíziósan fel-felhangzó rövid futamai a vonósok hallatlanul szép, erőteljes lendületével párosultak. Oláh törekvésének megfelelően az összbenyomás korántsem keltett eklektikus vagy zavaróan konfúz hatást: a későromantikus szonátaforma és a Bartóktól örökölt polimodális dallamkincs határozottan kialakított terekben mozogva tisztán és határozottan vitt keresztül a darabon.

Balázs Elemér
Balázs Elemér

 A Passacaglia a barokk zenei variációs forma 21. századi változataként klasszikus jellegű, barokkos nagyzenekari variációk mellett improvizált jazz-variációkat tartogatott a számunkra. A darab kezdetén a bőgő groteszkül lassú bevezető ütemei után a vonósok és a zongora által nyugodtan és gyengéden bemutatott romantikus főmotívumról a zongora átlendült a huszadik század groteszk, ugyanakkor humoros konfliktusmezejébe, hogy azután egyszerre egy barokk kompozíció ezer lánggal égő, világos univerzumában találja magát. Időutazás részesei lehettünk: egyszerre mozogtunk legalább három történelmi korban, három korszak kapaszkodott ugyanabba a melankolikus dallamba, és repült vele. Az erőteljes váltások miatt a darab voltaképpen ijesztően is hatott kissé, ahogyan az elmélkedő, szofisztikált klarinétszólót hirtelen félbeszakította a zongora, majd kiszabadult az ütősszekció várakozó démona, és Balázs Elemér belekezdett abba a felszabadult játékba, amely aztán a koncert legvégéig tartott. Az ütősök párbeszéde a darab közepén olyan volt, akár egy törzsi tánc, beavatás vagy cirkuszi lég-mutatvány izgalma: mintha az lett volna a tét, maradhatunk-e az  alapdallamnál, vissztérhetünk-e az otthonunknak érzett világba.

Bár Starvinsky is beillesztette Ebony Concertójába a törzsi dobolást, Oláhnál nem a huszadik század felelt erre a dobra, inkább a barokk kor. A gyöngyöző, rendkívül kontrollált és ökonomikus zongorajáték egyszerre tűnt függetlennek mindentől, és szolgált alapjául mindennek. A darab során olyan szabad játék bontakozott ki, amelyben mind a vonós-, mind az ütős- és a fúvósszekció hatalmas energiával haladt egymás mellett. A klasszikus jazz improvizatív, ostinato-alapú felfogása és a kortárs zene repetitív jellege a népzene és a romantika mélyről jövő dallamosságával keveredett. Oláh mellőzte az elkoptatott romantikus fordulatokat, és éppen ezáltal teremtett biztonságot, fokozta zongorajátékának emocionális erejét. A vonósok ugyanakkor nem követték a jazz- és free jazz-elemeket, az improvizációk kegyetlenül öntörvényű pillanataiban néma csendjük jelezte egy másik kor jelenlétét.

Ahogy a Contrasts and Parallels című albuma során már megmutatta, Oláh a felszabadult, de harmonikus zene kedvelője, ugyanakkor erős érzéke van a melódiához és a drámához. Ezen erények kidomborítására pedig erőteljesebb bőgőjátékra, hangosabb és expresszívebb szaxofonra lett volna szükség, de hiába füleltem, e hangszerek hangerejét nem találtam elégségesnek. Míg a zongora és az ütősök párbeszéde mellett a bőgő csak aláfestő szerepet vállalt, a pianista bensőségesen személyes álmodozásaihoz a vonósok csodálatosan harmonikusan csatlakoztak.

Pannon Filharmonikusok
Pannon Filharmonikusok

Ezután két régebbi jazz-kompozíció következett, melyeket Oláh nagyon sokféle formációval játszott már a kvartettől a big bandig és a szimfonikus zenekarig, s amelyek az Images című albumon találhatóak. Az első, a Hungarian Sketch No. 1, egy népdalfeldolgozásokból álló sorozat első tétele, melybe szintén Balázs vitt erőt és valódi intuíciót a kvintett részéről, míg Oláh inkább figyelve, mosolyogva követte.

Az utolsó darab, a Last Moment egy népdal átolgozása fura, lopakodó, de életteli  vezérdallammal. Szenvedélyes seprűjátékával Balázs csaknem provokálta a dobot, szurkálta, bökdöste, miközben a gyanakvó és kicsit erőszakos alapdallamot a fúvósok olyan élesen emelték ki, hogy csaknem sikoltott. Oláh zongorajátéka is megszállott lüktetéssé változott, csak Dés maradt viszonylag halvány, mintha látványos mozdulatokkal pótolta volna a valódi zenélést. Bacsó szaxofonszólói is inkább erőtleneknek, mint kirobbanónak hatottak, inkább kétségbeesett kérdezősködésnek éreztem játékát, néha a fulladásig kényszerített, mégsem átütő kísérletnek.

Bár a ráadásról a menetrend miatt le kellett mondanom, mindezen élmények hatása alatt boldogan álmodoztam hazafelé, pedig megvolt az csaknem nyolc óra vonatút is a Pécs-Budapest viszonylaton, improvizálva szerelvényvonatok és forgalmi irodák között.