Szilárda

Egy céltudatos opus

2013.03.30. 06:28

Programkereső

A Budapest Music Center és benne az Opus Jazz Club megnyitásának jelentősége aligha becsülhető túl: Magyarországon tudomásom szerint jazzklub korábban sosem nyílt meg erre a célra tervezett épületben – írja ZIPERNOVSZKY KORNÉL. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt. TAKE7

A Budapest Music Center, Gőz László és csapata március 23-án megnyitotta a BMC épületét a Közgáz és a Vásárcsarnok szomszédságában. Amint már a Fidelio is beszámolt róla, régóta dédelgetett álmuk, hogy a magyarországi kortárs zene és jazzkultúra céljait sokrétűen szolgáló ház végre valóra váljon, kölcsönök és támogatások segítségével, de saját, úgymond magánvállalkozásban.

Opus Jazz Club
Opus Jazz Club

Az Opus Jazz Club belső kiképzése engem a Porgy and Bessére emlékeztet, persze nem csak a híres, egykori revübe költözött bécsi lokál az egyetlen emeletes vagy pontosabban galériás klub, de ennek a kettőnek kicsit hasonló a belső formája - a stílusa viszont teljesen más. Az Opusban az utcaival egy szinten van a galéria, ami inkább szolgálja a vacsoravendégeket, mert az Opus egyben étterem is, ahol fent három sor asztal áll, de az ezeknél helyet foglalók közül csak a korlátnál ülők látnak le a színpadra. Ezt frappánsan áthidalták azzal, hogy a színpad fölött, a galéria szintjén lógó kivetítőn mindenki mindent láthat az emeletről is. Az akusztika tökéletes mindkét szinten, de a terem nem is olyan nagy ahhoz, hogy ez gondot okozzon, a zenészek karnyújtásnyira vannak.

Lent sincsenek széksorok, vagy legalábbis ezen az első "rendes" estén nem voltak, persze el lehet őket helyezni az asztalok rovására. Lent, amit a New York után el is neveztem magamban mélyvíznek, más a hangulat, bensőségesebb, kevésbé élesek a fények. Különben még le se értem, már a lépcsőn ülő ismerősökbe botlottam. Ott elég nagy a jövés menés, ugyanis nemcsak a bár áll szemben a színpaddal, hátul, hanem néhány lépésnyire leghátul, oldalt nyílik a konyha is. Ahonnan sajnos, ahogy a bárból is néha, például a kávégépből a vendéglátás zajai elég határozottan beszüremkedtek a színpadról jövő impulzusok közé.

Open Jazz Club
Open Jazz Club

Az asszimetria többször is bejátszik, jót tesz a térnek, a galériához képest nem teljesen középre igazodik a pódium és így tovább. A teljes oldalsó falon végighúzódó, fa(l)burkolatba fejmagasságban vágott öt vonalas díszítés szerintem nagyon jól eltalált. Nem így a hátsó, a színpadi falat díszítő, a belső tér színeit (acél, fekete és matt barna faszínek több árnyalatban) visszajátszó, X formájú széles sávrácsozás. Ugyanis háttérnek túlságosan tolakodó, kifejezetten dinamikus, bár a koncert végére így is sikerült elfelejtkeznem róla. Az asztalok kényelmesek, csakhogy meglepve láttam, hogy a keverőpult még az egyik éttermi asztalon terpeszkedik, gondolom, csak ideiglenesen. A belső tér néhány díszítő eleme nem fog soha szervülni, de az egészről az volt a benyomásom, hogy hamar be fogják lakni, elmúlik a még egy kicsit merev, szögletes jellege. A falakon nyárig Bácsay Péter zenészportré olajfestményei láthatók (például Zawinul, Davis, Rollins, Rosolino és a ház atyja és teremtője, Gőz László. Nyilván a rajongás teszi, hogy Bácsay hősei mint Zenészek is nagybetűsen, helytelenül írva szerepelnek a kiállítás címében).

Az Opus Jazz Club műsortervéről, főleg a Budapest Music eddigi lemezkiadói tevékenysége alapján, nyugodtan el lehet mondani, hogy a magyar jazzt kizárólag nemzetközi kontextusba ágyazva kívánja prezentálni. De a kiinduló pont a magyar jazz - úgy sejtem, ezt hivatott illusztrálni a tény, hogy az első "üzemszerű" Opus-koncertet március 28-án Dresch Mihály és Lukács Miklós duóban adták. Egyébként a megnyitó napok rendezvénysorozatát Budapest Jazz Festival néven rendezik, ráadásul tízes sorszámmal, hiszen a MOL által sokáig névadó szponzorként támogatott, majd átmenetileg Budapest Jazzforum néven futó nemzetközi jazzfesztet mindig is a BMC boszorkánykonyhájában főzték ki.

Lukács Miklós - Dresch Mihály duó
Lukács Miklós - Dresch Mihály duó

Dresch és Lukács produkciójának egyik legnagyobb érdekessége az, hogy ugyan ők ketten mintha a Dresch Quartetből redukcióval lettek volna előállítva, mégis komplett hangzást adnak, eszem ágába sem jut a mégoly kiváló bőgős és dobos hiánya, mert ritmusban és basszusszólammal Lukács cimbalomjátéka szinte az egész ritmusszekciót pótolja. Ahol pedig egy jó kis esztám elkelne, beugrik Dresch furulyán vagy saját fejlesztésű hangszerén, a fuhunon és kitölti ezt a részét is a hangzásnak. Ők ketten számomra együtt is, külön-külön is olyan etalont jelentenek, hogy el sem tudtam volna képzelni nélkülük ezt a kiemelkedő, ünnepi koncertet. Dresch azzal köszönt el, hogy nekik nagy megtiszteltetés a megnyitón játszaniuk, és hogy sok sikert kíván az új klubnak és a központnak.

A duó táncos, sőt táncházas jellege annál is inkább kidomborodott, mert az est második koncertjét Gadó Gábor gitáros és francia kvartettje adta, teljes kontrasztban az előzővel. Vele kapcsolatban megint csak azt kell kérdezni: hát ki más? Gadónak közel húsz lemeze jelent meg már a kiadónál, és nemzetközi szinten is őt ismerték el a legtöbbször, leginkább Franciaországban. Gadó ugyan adott 2011-ben egy felejthetetlen koncertet a Fesztivál Színházban ezzel a kvartettel és Dave Liebmannel, amit a BMC nemsokára lemezen is megjelentet, de azóta keveset szerepelt itthon. Gadó még inkább remetébbnek néz ki mint valaha, persze nem azért, mert idősebbet mutatna koránál, jövő hónapban lesz 56 éves, hanem megjelenésével, és mert még intenzívebb kereső (persze a szellemi és nem az anyagi szférában) lett, mint volt. Új számokat is hoztak, hosszabb időt ki is hagytak a kvartettel, ami nagyon jót tett mindenkinek - kifejezetten frissen és lelkesen interpretálták Gadó sűrű, komplex témáit.

A gitáros szerzeményei mindig meglepőek, és a meglepetés még akkor is bekövetkezik, ha igyekszünk felkészülni rá. Például egy konvenciót felrúgó zárásban vagy abban, ahogy a kvartettben lelki és "énekes" társa, a szaxofon (Matthieu Donarier) kíséri. Gadó régóta oszt saját gitárjára és a szaxofonra párhuzamos szerepeket. Mint az árnyék, úgy követik egymást, olykor megfordul a fény, és akkor szerepet cserélnek. A gitár-szaxofon párosításnak Gadó nagymestere, nem is csodálkoztam, hogy Dreschen kívül a szombaton ugyanitt fellépő Lakatos Tony és két fiatalabb kollégája (Áv... és Vá...) figyelték odaadóan a kvartett zenéjét. Viszont ebben a kvartettben nagyon fontos, kifejezetten melodikus szerep jut a bőgőnek, több témát ezen az estén először és egyedül Sébastien Boisseau exponált. Joe Quitzke dobos játéka főleg a gyorsabb számokban, tempóváltásokban került előtérbe.

A koncert megmutatta az absztrakcióban egészen messze jutott kvartett minden erényét. A bátortalan, sebezhetőségét nem is titkoló karaktert mutató, negyedikként elhangzott téma akadozó ritmusba torkollik, de a kibontás konvencionálisabb ritmusképleteket és akkordmenetet is megenged, ahogy a bizonytalanság oszlik, hogy új fantáziáknak és szorongásoknak adjon helyet. Nagyon sűrű, nagyon mély intellektualitással szövött, komplex és nyitott formákat öltő zene ez, avantgárd, amennyiben az élre az a bizonyos csapat gondolkodással kerül.

Az Opus 1. elhangzása tehát az elkövetkezendőknek a BMC eddigi történetéhez hű irányt szabott. Hosszú és gazdag életet kíváunk hozzá!