Szilárda

"A népzenei kötődésünk a legfontosabb”

2013.05.13. 07:30

Programkereső

Huszonöt éves a Csík Zenekar, május 17-én a Művészetek Palotájában ünnepelnek, s bár e jeles eseményen értelemszerűen eljátsszák a számukra hatalmas népszerűséget hozó, „kötelező erejű” feldolgozásaikat, a hangsúlyt az indíttatásra, a népzenei kötődésre helyezik. Interjú Csík Jánossal és Szabó Attilával. INTERJÚ

Fidelio: A Csík zenekar 1988-as alapításakor mi volt az elsődleges mozgatórugó?

Csík János: Fiatalok voltunk és lelkesek, óriási hittel, akarással és tisztelettel fordultunk a népzene felé. Megdöbbentő volt számunkra, hogy az öreg muzsikusok milyen technikai tudással tudták azokat a zenéket, azt a több száz dallamot hiba nélkül eljátszani, amelyek főként csak a fejükben léteztek. Ezt szerettük volna minél jobban megtanulni, elsajátítani. Városunkban, Kecskeméten viszonylag későn, 1982-ben alakult meg az első táncházi zenekar, a Hegedűs együttes, amely a Sebő, illetve a Téka mintájára tartott rendszeres táncházakat. Fiatalon ide jártunk szórakozni, muzsikát hallgatni, hasonszőrűekkel találkozni, lányokkal ismerkedni. Később mi magunk is muzsikáltunk ott. Barátságok szövődtek, közben pedig megismertek és megszerettek bennünket az emberek.

Csík Zenekar
Csík Zenekar

F: Az akkori fővároscentrikus táncházmozgalomban a vidéki zenekarok közül a Csík azon kevesek egyike volt, amelyik tudta tartani a lépést a budapestiekkel. Bár tény, hogy ehhez sokat kellett játszanotok a korabeli fontosabb helyeken, így a Molnár utcában, az Almássy Téri Szabadidőközpontban vagy az FMH-ban. 1995-ben viszont az akkor induló Fonó Budai Zeneházban leltetek otthonra. Honnan volt a kapcsolat?

CsJ: A kilencvenes évek elején Budapesten a hét szinten minden napján tartottak táncházat, minden napnak megvolt a maga helye és bandája, így a Molnár utcában a Kalamajka muzsikált, az Almássy Téri Szabadidőközpontban a Téka, a Fővárosi Művelődési Házban a Muzsikás, a Somogyi Béla utcában pedig a Méta. E táncházakban a legfontosabb tereknek amúgy a folyosók és a büfék számítottak, ahol a végtelenségig lehetett beszélgetni, barátkozni. A táncházak után pedig mindig volt kihez továbbmenni. Sokszor a 2x3-as kiskonyhákban nagyobb bulik kerekedtek, mint az ismert helyeken. Ezeknek is nagy szerepük volt abban, hogy a fővárosban megismertek bennünket. Így találkoztam például Lukács Józseffel, a Fonó későbbi alapítójával, aki akkoriban a Los Gringos együttest vezette és hívott, hogy hegedüljek nekik a kazettájukon. Innen hát az ismertség, ennek hatására ajánlották fel később, hogy a Fonónál készítsünk CD-t. Ez a barátság és jó kapcsolat a mai napig tart, függetlenül attól, hogy épp ki volt az igazgató.

Csík Zenekar
Csík Zenekar

F: Számomra szimpatikus, hogy miközben a tíz éve a csőd szélére sodródott Fonót rengeteg olyan formáció hagyta faképnél, amelyik korábban sokat köszönhetett neki, ti a mai napig megmaradtatok hűségesnek. Változatlanul ott próbáltok, ott adjátok ki a lemezeiteket. Függetlenül attól, hogy azóta egészen mások lettek körülöttetek a léptékek. Mi ennek az oka?

CsJ: Nem csalatkoztunk a mentalitásban. Lukács József a népzene szeretetét minden alkalmazottjától elvárja. Hogy kellő hittel és tudásuk legjavát adva végezzék munkájukat. Tényleg azok dolgoznak itt, akikkel egy húron pendülünk. Bár ők is érzik, hogy már nem ugyanazt az utat járjuk, közben azt is tudják, hogy a lelkünk mélyén a népzene marad a legfontosabb. Ezért maradtak meg a régi barátok, ezért tiszteljük továbbra is a példaképeket és ezért van, hogy a május 17-i jubileumi koncertre nem az utóbbi időben a koncertjeinken megszokott könnyűzenészeket hívtuk, hanem a ránk legnagyobb hatást gyakorló népzenészeket. A kecskeméti Hegedűs együttest vezető Hegedűs Zoltán döntő befolyású volt az indulásunkra. Berecz András a legjelentősebb adatközlő férfi énekesként vált megkerülhetetlenné, Halmos Béla pedig a táncházmozgalom elindításában szerzett érdemeivel. Balogh Kálmánra az egyes számú magyar népi cimbalmosként tekintünk, vele többször is muzsikáltunk már, A kor falára című albumunkon ő játszotta az Én vagyok az, aki nem jó című slágert.

F: Ha már ez a 2001-es lemez szóba került, itt történt meg először, hogy a Csík Zenekar kilépett addigi zenei környezetéből és a címadó dalban egy magyarpalatkai dallamot úsztatott át szvingbe. Négy évvel később pedig már Kispál és a Borz-dalokat formált át a maga képére. Attila, ez a váltás főként neked köszönhető. Ráadásul közel egy évtizeddel azután, hogy bekerültél a zenekarba. Mi mozdított el ebbe az irányba?

Szabó Attila: 1996-ban a Kolompos zenekarba távozó Mészáros Tibor helyére érkeztem. 2002-ig az egri Gajdos együttesben is muzsikáltam párhuzamosan. Se jogosítványom, se autóm nem volt, busszal, vonattal jártam a próbákra - egészen hat évvel ezelőttig. Mindig is nyitott voltam a popzenére, a Gajdosban viszonylag sok feldolgozást játszottunk. Aztán egyszer lementem az egri Másik klubba, megkértem a szervező barátom, mutassa be nekem Lovasi Andrást, mivel nagyon szerettem a dalait. Beszédbe elegyedtünk, mondta, a Bandi a hegyről című szólólemezére épp hegedűst keres, nem ismerek-e egyet. Mondom, dehogynem - itt vagyok. Pár nap múlva ott találtam magam a diósdi stúdióban, felvettük az Apa övének a csatja című számot. Kiderült, tudok gitározni, mire András mondta, közreműködő zenészként kísérjem a koncertjeiken. Közben barátok lettünk. 2005-ben pedig előállt az ötlettel, hogy a szokásos évi PeCsa-koncertjük előtt legyünk mi az előzenekar. Bájosan vigyorogtunk, hogy hát persze, jól megdobálnának. Mire viccesen annyit mondott, hogy ha esetleg előadnánk pár Kispál-számot, akkor minden rendben lesz. Mire csak jobban vigyorogtunk.

Csík Zenekar
Csík Zenekar

F: Aztán mégis megcsináltátok. A zenekari társaid hogyan fogadták, amikor eléjük álltál az ötlettel?

SzA: Jól átgondoltam, mire elő mertem állni vele. Egyrészt, hogy miért van, hogy például a délszláv fúvós zenekarok a repertoárjukba mindig beépítik az éppen futó slágereket. S bár ezt a táncházas zenészek nem szeretik, az erdélyi falusi muzsikusok ugyanúgy megteszik. Amikor mesteremtől, a péterlaki prímástól, Csiszár Aladártól gyűjtöttem, a zenekarával nemcsak autentikus népzenét játszott, hanem mindent, a keringőtől a lambadáig. Csak ezeket mindig átugrottam a felvételeken. Ekkor viszont tudatosan végighallgattam és füleltem, miként építik fel ők ezeket a számokat úgy, hogy úgy szólnak, mintha a sajátjaqik lennének. Másrészt énektanárként eszembe jutott Bartók és Kodály 1906-os, Magyar népdalok énekhangra és zongorára című gyűjteménye, melynek kísérőfüzetében leírták, hogy a népdalok publikálásának két útja van. Vagy válogatás nélkül, a teljességre törekedve mindent kiadunk, vagy értő feldolgozásokat készítve a legjavát nyújtjuk a közönségnek. E két gondolat akkor ott összecsengett bennem. Hogy tényleg, miért nem játszunk mi kortárs zenét? Hisz ezek a feldolgozások a népzenét is közelebb vinnék az emberekhez. Bartók Józsinak tetszett az ötlet, a többieknek elsőre kevésbé, de hamar beadták a derekukat. Azóta ugyanúgy élvezik, mint én, a hangszereléseket pedig abszolút együtt készítjük.

F: Nagyjából ekkoriban kellett döntenetek: vállaltok-e a továbbiakban is táncházi zenélést vagy végérvényesen koncertzenekarrá váltok. Miként élted ezt meg ezt a dilemmát?

SzA: Ebben az időszakban nagyon beindult a zenekar. Főleg miután a Petőfi Rádió nyomni kezdte a Csillag vagy fecskét. Aztán meg jött a Most múlik pontosan, amely hamarosan elkezdte élni a maga életét. Emlékszem, 2009 körül lehetett, hogy a pécsi egyetemi napokon egy háromezres sátorban léptünk fel. Ott dőlt el a véglegesen a dilemma, hogy fontos-e népzenei alapon popszámokat játszani. Ott történt meg, hogy a háromezer ember nemcsak a Kispál-számokat énekelte-üvöltötte egy emberként, hanem a kalocsai katonadalokra, például a Garibaldi csárdás kiskalapjára is ugyanúgy buliztak. Akkor éreztem először, hogy sikerült áttörni a falat.

F: Azóta viszont, úgy érzem, átlendültetek a ló másik oldalára. Tényleg fontos, hogy ennyi feldolgozás legyen a műsorban?

CsJ: Nehéz megmaradni egyensúlyban. Az utóbbi időben néha valóban átestünk a túloldalra. Attila roppant ambiciózusan és remekül készíti a feldolgozásokat, folyamatosan hozza őket. A közönség felől is nagy a nyomás - végül is ezekkel aratjuk a nagyobb sikereket. Miközben, úgy vélem, épp az a szerepük, hogy a szép népzenéket is eljátsszuk. Jó lenne visszavenni a tempót. Néha a kevesebb is elég. Kedves dolog, ha meghívnak, menjünk, szeretettel csináljuk, de közben esetleg fásultabban muzsikálunk. Nemcsak a nagy bulik kellenek, legalább ilyen fontosak a kisebb helyek, a közönségünkkel való közvetlenebb kapcsolat. Sajnálom, hogy a táncházat már nem csináljuk, de egyszerűen nem jut rá energia.

SzA: Jani ügyesen állítja össze a programot. Mindig népzenével kezdünk, azzal zárjuk a koncerteket, a hangsúlyok tehát megvannak. Miközben nemcsak popzenei átiratokat készítünk, hanem új népzenei számokat is: mostanában már játsszunk új bonchidai, gyimesi és szászcsávási nótát. A koncerteken ezek ugyanúgy működnek, mint a feldolgozások. Mindig erősítjük ezt a vonalat, miközben persze nyilván egyszerűbb lenne, ha sodródnánk a slágerárral.

CsJ: A műsor összeállításánál nemcsak arra kell figyelni, hogy hol játszunk, hány percünk van, milyen a közönség, hanem arra is, hogy adott zeneszámnak milyen a tempója, a hangulata, a hangneme, a gondolatisága. Milyen az énekes és hangszeres részek aránya. Még arra is, hogy koncert közben a zenészek miként tudják kényelmesen váltogatni a hangszereket. Persze vannak kialakult blokkok, 3-4 szám egymásutánja, ezeket pakolgatom ide-oda. Meg a hangulattól függően koncert közben is változtatok. De az alapgondolat mindenhol ugyanaz: megmutassuk, kik is vagyunk. Ezért kezdünk és zárunk a népzenével. Közte meg lehet kalandozni. A végére a sokféle érdeklődésű közönség - melynek egyik része azért jön, mert szereti a népzenét, a másik azért, mert az alternatív rockot szereti - megkapta azt, amit szeret. Így zárásként mindenki elégedetten hallgathatja azt, ami mindennek az alapja: a népzenét.

A 25 éves Csík Zenekar koncertje
2013. május 17. 19:30 - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Vendégek: Berecz András, Balogh Kálmán, Halmos Béla, Hegedűs Zoltán, Porteleki László