Luca, Ottilia

Mariza: "Nem lehet a kocsmát a színpadra vinni"

2013.12.20. 07:03

Programkereső

A Müpa közönségét megbabonázta, de a magyar sajtót nem kényeztette el a fado portugál nagyasszonya. Csak nekünk nyilatkozott, tíz percet kaptunk. Ez nem sok, de ennyi idő alatt is sikerült jól összevesznünk. INTERJÚ

Több koncertfelvételét láttam, mégis felkészületlenül ért, ami a Bartók Béla Hangversenyteremben várt rám. A videókról ismert nyugtalanító, feketébe öltözött díva köszönőviszonyban sem volt azzal a tündéri jelenséggel, aki körbeszökdécselte a színpadot, körbemosolyogta a nézőteret. A tragika helyett egy cserfes szupersztárt kaptam, aki tíz perc alatt csavarta az ujja köré a közönséget.

Mariza
Mariza

Mariza hangja volt már jobb formában, például kedvenc dalát, a fado történetének egyik legszebb darabját, a Primaverát kifejezetten botladozva kezdte, és később sem tudta olyan erővel énekelni, mint szokta. Erre mentségül szolgálhat, hogy egy hosszú turné végállomása volt a budapesti koncert, de igazából nem kell mentség - a személyes varázs mindent vitt. Ahogy például arról beszélt, milyen jó, hogy vége a turnénak, és hazamehet Lisszabonba a kisfiához. Micsoda öngól, ugye? Hiszen melyik koncertközönség szereti azt hallani a színpadról, hogy „jajj, de jó, nem kell többet koncerteznem"? De Marizát nem lehetett nem szeretni érte, ahogy a koncert vége felé közeledve egyre önfeledtebben örült a hazatérésnek.

Ezek a személyes, spontán húzások - például ahogy megénekeltette a tényleg láthatóan zavarban lévő gitárost -, a rutinszerű közös énekléssel együtt családias hangulatot teremtettek a hatalmas teremben. A Rosa Branca refrénjének második felét mormolta a nézősereg egyre bátrabban. Ennek érdemes megnézni a klipjét, amely valószínűleg akaratán kívül, de jól szemlélteti a fado körüli egyik feszültséget: a fehér rózsák között a szerelemről éneklő fadista és az anakronisztikus néptáncosok nem találkoznak a fel-felvillanó sokféle fiatallal, tehát a kortárs portugál valósággal.

A zenekar az akusztikus részeknél is aratott, viszont a vendégénekes, Fábia Rebordão szereplése indokolatlannak hatott. Mariza megtapsoltatta, egy duóban látványosan leénekelte, majd magára hagyta a színpadon a roppant előnytelenül felöltöztetett fiatal énekesnőt. Szép volt viszont, ahogy Elis Reginát, a brazil popcsillagot megidézte, és bár a nevét nem mondta ki, de amikor portugál és kreol nyelven elénekelte a Beijo de Saudade című morna-átiratot, akkor muszáj volt Cesária Évorára gondolni, aki nemrég ugyanazon a színpadon állt, ült, cigizett.

Egy felszabadult dívát láthatott a Müpa közönsége, aki mindent tud a fadoról, de biztos kézzel igazítja magához a popot, a népzenét és gyakorlatilag bármit, amihez hozzányúl. Aki tiszteli a fado évszázados hagyományait, de az évek alatt kitanulta a showbiznisz szabályait is. Akit csak azért nem hívnak a fado királynőjének, mert ő nem engedi - hiszen a fado királynője szerinte mindig példaképe, Amália Rodrigues marad.

*

- Öt-hat évvel ezelőtt láttam iszogatni egy kis lisszaboni fado bár előtt, és nagyon tetszett, hogy világsztárként is otthonosan mozog ebben a közegben. Jár még ezekre a helyekre?

- Mostanában egyre ritkábban jutok el a sok munka miatt, de azért időről időre találok rá alkalmat, hogy meglátogassam a barátaimat. Van egy kedvenc helyem, a Tasca do Chico.

- Ami egy kis kocsma a Bairro Alto negyedben.

- Igen, de szívesen megyek az új helyekre, Alfamában nyílt néhány nemrég.

- Ilyenkor énekel is?

- Az nem könnyű, mert nagyon hozzászoktam a repertoáromhoz, a zenészeimhez, velük érzem jól magam. És ha kiállnék énekelni, hatalmasak lennének az elvárások... Jobb nekem csak ülni és hallgatni a többieket.

- Nem sajnálja, hogy így alakult? Mégiscsak ezek a kiskocsmák a fado profán szentélyei, ott lehet a leginkább önfeledten énekelni, ott a legjobb a közönség...

- Nem sajnálom. Ha szeretnék, természetesen felléphetnék bárokban, ez rajtam múlik. Ki tudja, talán újra megjön a kedvem hamarosan.

- Ezek a fado bárok turisztikai attrakciók lettek, a fado-estek nagy része turistakopasztó haknizás.

- Ez már a nyolcvanas években is így volt, amikor kamaszként felfedeztem, hogy milyen helyeken énekelnek fadot Mourarián kívül (Mouraria a negyed, ahol Mariza felnőtt - U.P.). A Bairro Alto és Alfama ma is tele van kocsmákkal, ahová a turisták járnak, hogy megismerjék a fadot. De közben létezik egy underground világ, amit csak a beavatottak ismernek, és ahol bárki énekelhet, aki elég bátor.

- A fado intim műfaj, tényleg kocsmába való. Hogyan tudja megcsinálni ugyanezt a Carnegie Hallban vagy éppen itt, a Müpa hangversenytermében?

- Nem tudom megcsinálni, egy koncert soha nem lesz ugyanaz, mint egy fado-est. Nem lehet a kocsmát a színpadra vinni, ahogy nem lehet a színpadot sem bevinni a kocsmába. Igen, a fado akkor történik meg velünk igazán, ha az énekes közel kerül a közönséghez, ezt a koncertjeimen is próbálom elérni, de ez két külön világ. Számomra egy koncert az érzelmek megosztásáról szól, amibe belefér minden, az is, hogy beszélgetek a közönséggel, hogy együtt énekelünk és belefér rengeteg különböző zene, hagyományos fado, portugál népzene, világzene... A kocsma kegyetlenebb, durvább hely. Ott mindenki meztelen. Össze vagyunk zárva, magyarázkodni nem lehet, és közben nem tudhatod, milyen a gitáros, milyen a közönség...

Mariza
Mariza

- Ma este magyar közönsége lesz, akik egy szót sem értenek majd abból, amit énekel. Ez a világzenében általános jelenség, mégis, a fado esetében különösen erősnek érzem az ellentmondást, hogy a költészetnek, a dalok szövegének óriási kultusza van, amiből külföldön nyilván nem érzékelnek semmit.

- A zenének nincs nyelve, és nincs is rá szüksége, mert hatalma van a lelkek fölött. Énekelhetném itt önnek a világ legjobb verseit, ha nem teszem oda magam, ha nincs benne a szívem, unottan elfordulna.

- Szintén alapvető fontosságú és a külföldi közönség számára ugyancsak teljesen ismeretlen a fado és a salazari diktatúra kapcsolata.

- Nem szeretnék erről beszélni.

- Miért nem?

- Mert nincs értelme. Beszéljünk a zenéről, ne a politikáról! Egy német énekestől sem kérdezné meg, hogy mit gondol Hitlerről.

- Ez nem ugyanaz. Portugáliában a diktatúra nem csupán propagandaeszközként használta a fadot, hanem a saját képére is formálta, és a mainstream, világszerte sikeres fado még ma is azt jelenti, amit Amália Rodrigues idejében António Ferro (Salazar egyik fő ideológusa és kultúrpolitikusa - U. P.) kreált belőle.

- Ne keverjük össze a politikát és a zenét. Mi nem beszélünk politikáról, márpedig ez politika, ráadásul már elmúlt. Én nem is éltem akkor.

- Igen, a fado-énekesek nem beszélnek a salazarizmusról, és Portugáliában általában is elmaradt a szembenézés a múlttal. Ebben mi magyarok is jók vagyunk. De nem gondolom, hogy a felejtés jó stratégia.

- Senki nem felejtett el semmit! A múlt velünk él, jelen van. Egy nép csak akkor léphet tovább, csak akkor építheti a jövőjét, ha ismeri a múltját. És a portugálok nagyon jól ismerik a múltjukat.

- Csak nem beszélnek róla.

- Zenész vagyok, és nem a zene dolga, hogy erről gondolkodjon. Legalábbis nem az én zenémé, hiszen nem protest dalokat énekelek, hanem fadot.

Mariza
Mariza

Az interjú itt ért véget, pedig itt kezdődne az a társadalmi beszélgetés, amire nemcsak a fadonak, hanem egész Portugáliának nagy szüksége lenne, és aminek Mariza egyik legfontosabb alakja lehetne. És nem csak azért, mert Salazar nélkül a fado ma nem az lenne, aminek ismerjük, a fado nélkül pedig Portugália lenne egészen más.

Mariza soha nem beszélt erről, ezért csak sejteni lehet, azt viszont meglehetős biztonsággal, hogy Mariza úgynevezett retornada. Ez a név azokat a portugálokat jelöli, akik a diktatúra bukása után magára hagyott gyarmatokról hazamenekültek az anyaországba. Nem nagyon volt választásuk, hiszen mindennaposak voltak a bosszúálló vérengzések. A legtöbben egyetlen bőrönddel kezdték az életet Lisszabonban. Hatszázezren jöttek néhány hónap alatt. Nem örültek nekik. Ma is hallani történeteket, hogy sokan nem hajlandóak hozzáérni egy retornadohoz, mert kizsákmányolónak, a salazari diktatúra gaz gyarmatosítóinak tartják őket.

Mariza szülei Mozambikból költöztek Lisszabonba hároméves korában, apja portugál, anyja afrikai. Hogy milyen volt a gyarmatosított Mozambikban együtt élni egy fekete nővel, hogy milyen volt egy fekete nőnek Lisszabonban élni, hogy milyen volt egy retornada élete negyedszázada és milyen ma, hogy milyen igazságtalan előítéletek uralkodnak velük szemben, hogy mit lehet kezdeni a gyarmatbirodalom emlékével - ha valaki tudna ezekről a kibeszéletlen kérdésekről érvényesen, hatásosan beszélni, akkor az Mariza, aki személyesen érintett, és akit a fél ország bálványoz.

Persze, a felelősségvállalást nem lehet rákényszeríteni senkire, csak reménykedni lehet benne, hogy egyszer bekövetkezik. Mariza szép dalt írt „fekete nagyanyjához", aki „tudta, hogyan olvassa ki a végzet titkait a tekintetünkből".