Árpád

Paco el Maestro

2014.02.27. 10:41

Programkereső

Paco de Lucía többször átlépte a halhatatlanság küszöbét: az Aranjuezi Hangversennyel, Péntek éjjel San Franciscóban című lemezével, leginkább pedig a flamencót az egész világ számára közel hozva - írja Zipernovszky Kornél. Heti jegyzetében kollégánk egy-egy zenei hírt, eseményt, jelenséget tárgyal E/1-ben, szigorúan a vonal alatt.

Mindenki ismerte, legalábbis hallotta már gitárjátékát. Aki hallgat zenét, és valahogy mégis elkerülte a fent emlegetett, régóta legendás felvételeit, az legalább Bryan Adams Have You Ever Really Loved a Woman-jének a gitár-bevezetőjét hallotta tőle - még ha nem is tudta, hogy azt is Paco de Lucía játssza. Halálhíre óriási megdöbbenést keltett az egész világon, hiszen hatvanhat éves korában váratlanul érte a halál. Józan életű volt, bár a vörösborról lehetett tudni, hogy nagyon szereti, de éppen gyerekeivel játszott a tengerparton a mexikói Cancúnban, amikor feltehetően szívrohamot kapott, már nem tudták megmenteni. Szülővárosában, a Cadíz régióbeli Algecirasban az önkormányzat háromnapos gyászt hirdetett.

Paco de Lucía - PLAI Festival in Timişoara 2007.
Paco de Lucía - PLAI Festival in Timişoara 2007.

Paco de Lucía, polgári nevén Franscisco Sanches Gomez ötéves korában vette először kezébe a hangszert, amit apjától kapott, az ő útmutatása szerint tanulta meg a mesterséget. Apjának volt civil foglalkozása, csak esténként zenélt fizetése kiegészítéséül. Paco tizenegy évesen már a helyi rádióban szerepelt, semmi sem érdekelte, csak a gitár. Utólag úgy emlékezett vissza erre, hogy akkoriban már minden áron a világ legjobb gitárosa akart lenni. Kifogyhatatlan energiákat érzett magában. Bekerült flamenco együttesekbe, híres muzsikusok és táncosok környezetében töltötte minden idejét. Formális képzésben sohasem részesült, technikáját maga próbálgatta, csiszolta, persze közben családja, idősebb és híresebb társai és barátai tanítgatták, apja mellett bátyja, Ramon de Algeciras és a flamenco mester, Nino Ricardo. Nem a fegyelmezett tanulás útja nyílt meg előtte, hanem a cigánykaraváné, mert a flamenco, ahogy egy interjúban mondta, inkább az anarchiából nő ki. A jerezi flamenco versenyen de Lucía különdíjat kapott 1959-ben, tizennégy éves korától kezdve turnézott három éven át Jose Greco táncos kíséretében. Eközben Amerikában találkozott az amerikai flamenco gitárossal, Sabicasszal, aki meghallgatta a fiatal tehetséget, és azt mondta neki, hogy most már meg kell találja a hangját, felejtse el az imitációkat. De Lucía visszaemlékezése szerint Sabicas előtt éppen a nagy riválisa, Nino Ricardo stílusát utánozta. Viszont arra ez az epizód jó volt, hogy felrázza a fiút, aki ezután tényleg kereste a saját útját. Első saját nevén megjelent lemeze, a Los Chiquitos de Algeciras, Pepe nevű bátyjával közösen, még tizennégy éves korában jelent meg. De 1967-re La Fabulosa Guitarra de Paco de Lucía, és még inkább két évvel később a Fantasia Flamenca azt mutatták, hogy nem csak meg akarta, de meg is tudta fogadni Sabicas tanácsát. Lépésről lépésre jutott előre, és kidolgozta saját, improvizatív stílusát. Csak egy dolog maradt ki számára: Lucía nem igazán bajlódott a kottával, elképesztő technikájára és a végtelenségig megbízható hallására hagyatkozott inkább.

1970-ben már a Carnegie Hallban játszhatott. 1968-ban ismerkedett meg Camaron de la Islával, az egyik legfontosabb flamenco énekessel, barátságuk lenyomata több mint tíz közösen készített lemez. De Lucía kiforrott hangját már az El Duende Flamenco (1972) és az Entre Dos Aguas-t tartalmazó Fuente Y Caudal (1973) is mutatja.

A következő korszakában pedig előbb De Falla, majd Rodriguez (Aranjuez Concerto) feldolgozásokat készített. Saját szextettjét 1981-ben állította először színpadra, velük készítette a cikk címeként is idézett lemezét.

A spanyolajkú világon túl akkor lett ismert, amikor összeálltak az amerikai Larry Corryell-el és a brit John McLaughlinnal, a jazz-rock két úttörőjével. Mindketten roppant virtuóz technikájú gitárosok, de a spanyoltól ők is elámultak, lemezük de Lucía neve alatt jelent meg, csak az ő szerzeményeit játsszák. Miután Corryell helyét Al di Meola vette át, a trió a modern flamenco felől még inkább elmozdult a jazzes ritmika és a world music irányába (bár akkor ez még nem volt annyira divatos kifejezés). De Lucía világsztár lett, aki még azt is megengedhette magának, hogy hosszabb időre visszavonuljon mexikói feleségével annak hazájába, és kikapcsolja a mobilját. Szerencsénkre visszaköltözött Spanyolországba legalább az év egy részében, és nagy kedvvel koncertezett újra. 1996-ban még a gitáros szupersztár triót is felújították. 2006-ban és 2013-ban is járt Veszprémben, én utoljára a Művészetek Palotájában hallottam 2010-ben.

Ő nyitotta meg a flamencót az olyan stílusok felé, mint a bossa nova, a rock, a blues, és főleg a jazz, amiért a konzervatív hagyományőrzők sokat kritizálták. Így válaszolt nekik: "Sosem hagytam el a zenei gyökereimet, mert akkor eltévedtem volna. Azzal próbálkoztam, hogy egyik kezemmel szorosan kapaszkodtam a tradícióba, a másikkal meg kinyújtóztam közben és kapirgáltam, keresgéltem, hogy mit tudnék behozni a flamencóba." Most már hosszú ideje Lucía felfogása a standard, miután megteremtette a kortárs vagy új flamencót, miközben a modernizálástól tartózkodó iskola is tovább él.

Annak idején, 2010-ben a Paco de Lucía-együttesről ezt írtam egy kritikai portálra a lenyűgöző koncertélményem hatása alatt: "Zenéjükben elbűvölő a harmóniák és melódiák gazdagsága, díszítettségük foka, a modulációk vakmerősége, a bekiabálásig menő szoros, családias kommunikáció a zenészek és a táncos között. De Lucía éli a zenéjét, nem játssza. Őszinte, teljes valójával tartózkodik benne, és örömét leli a variációkban. Az érzelmi végletek, karikírozásig felerősített kifejezési eszközök megfelelnek a hagyományos előadási szabályoknak, miközben teljes átélésükkel megőrződik a spontaneitásuk. A kisebb-nagyobb formai újítások, hangszerelési, ritmikai, összhangzattani elemek színesítik, de nem feszítik szét a flamenco közösségi, már-már összművészeti együttlétének kereteit."

Ehhez csak azt tudom ma hozzátenni, hogy Paco de Lucía nem csak a flamenco, hanem általában a spanyolgitár legnagyobb mestere volt, űrt hagyott maga után. És olyan felvételeket, mint a tavaly áprilisi montreux-i koncertjének dokumentuma.