Auguszta

Kincskeresés Kárpátalján

2014.06.24. 17:33

Programkereső

November 8-án mutatja be új koreográfiáját a Magyar Állami Népi Együttes. Az új, készülő darab, a Megidézett Kárpátalja, Hágókon innen és túl című előadás a magyar színpadi néptáncművészet történetében először mutatja be egy antológia keretében a Keleti-Kárpátokban és annak előterében, Kárpátalján élő népek: a magyarok, ruszinok, románok, cigányok, zsidók sokszínű és gazdag tradicionális kultúráját. Bár csak novemberben lesz a bemutató a Nemzeti Színházban, a próbák már teljes erővel zajlanak, egy szűkebb alkotói csapat pedig a napokban tért vissza kárpátaljai gyűjtőútjáról. Az Együttes vezetőjét, Mihályi Gábort kérdeztük.

- Egy interjúdban azt mondtad: „Egy gyűjtőút nemcsak „tudományos anyaggyűjtést" jelent, hanem olyan szellemi és érzelmi feltöltődést is, ami a tapasztalatom szerint a színpadra állítás munkáját is segíteni fogja." Beváltotta-e a gyűjtőút a hozzá fűzött reményeket? Mik voltak azok a kincsek, amiket be tudsz/tudtok építeni az előadásba?

 - Valóban nem csak anyaggyűjtést jelentett ez a négy nap. Az ilyen műfajú előadások esetében nem elégséges „csak" megtanulni a zenéket, táncokat, megtalálni a legszebb viseleteket, felkutatni a szokásokat, hanem meg kell ismerni az embert, azt a világot, amiben a hagyomány megteremtődött és létezett. Látni kell a tájat, a Tiszát, a hegyek vonulatait, völgyeit, a munkácsi várat, a történelem más fontos momentumait. A viski református templomot éppen úgy, mint az öt-hatszáz éves ruszin fatemplomokat. A legfontosabb azonban az ember, aki lehet, hogy már nem a legvirtuózabb táncos, de még minden mozdulatában ott rejtőzik a tudás, a szavaiban pedig csak a parasztemberre jellemző örök bölcsesség.

A műsorban fontos szerepet szánok a szélnek, mint szcenikai eszköznek. A szélnek, amely emlékeket hoz és visz, elsodor, vagy éppen visszavisz. Vihart kavar, vagy megnyugvást hoz. Esőt támaszt, vagy éppen forróságot, felemel, vagy a földre szorít.

Egyik késő délután éppen egy ruszin fatemplom kertjében üldögéltem - hagyva, hogy hassanak rám a több száz éves tölgyek faragásai, szólítson meg az épület -, amikor váratlanul a szikrázó napsütésben egyszer csak feltámadt a szél. Recsegtek az ágak, záporoztak a levelek, minden hirtelen olyanná vált, mint amit én otthon az ágyban hanyatt fekve elképzeltem.

Aztán a csendesülő szélfúvásban egyszer csak megszólaltak a harangok...Ha ennek a néhány percnek csak a legfontosabb pillanatait sikerül átmentenem a színpadra, már igaz lesz, amit mondtam: „Ez nemcsak „tudományos anyaggyűjtést" jelent, hanem olyan szellemi és érzelmi feltöltődést is, ami a tapasztalatom szerint a színpadra állítás munkáját is segíteni fogja."

Kincskeresés Kárpátalján
Kincskeresés Kárpátalján

 - Kik vettek részt a gyűjtőúton? Kinek milyen szerep, feladat jut egy ilyenfajta munkában?

 - Elsősorban a műsor alkotói utaztak. Pál István Szalonna a műsor zenei felelőseként, Fitos Dezső koreográfusként, én szintén koreográfusként és az előadás rendezőjeként. Velünk volt még Pál Lajos és Kati néni - Pál István Szalonna édesapja és édesanyja -, akik kárpátaljaiként személyes kapcsolataik révén szervezték, segítették a gyűjtést. Velünk volt még Kelemen László, aki szintén a zenei kérdéseket ügyelte, valamint Jendrics Gábor, aki a technikai feladatokat (video- és hangfelvétel) látta el. A kérdés ettől azonban még bonyolultabb volt, hiszen minden esetben rá kellett kérdezni a viseletekre, a szokásokra, táncalkalmakra stb., tehát mindazokra az információkra, amik szükségesek a színpadra állításhoz, hogy a kép a lehető legteljesebb legyen. Velünk utazott még egy televíziós stáb is, akik az egész produkció készítését megörökítik az első lépésektől egészen addig, amíg a függöny felgördül majd a Nemzeti Színházban november nyolcadikán.

- Értek-e meglepetések az úton?

- Természetesen igen. Mindezek azonban maradjanak - legalábbis a bemutatóig - az én titkaim, hiszen ott és akkor: a reményeim szerint úgyis mindenre fény derül majd.