Valér

Akár az új Bob Dylan is lehetne

2014.08.12. 12:32

Programkereső

Jake Bugg alig 18 évesen került a lemezeladási listák élére, augusztus 13-án második, Shangri la című albumának turnéjával érkezik a Szigetre.

Semmi nem annyira irritáló egy fiatal zenész számára, mint amikor kritikusai kizárólag egy nagy előd viszonylatában képesek tárgyalni munkáit. Ez még akkor is így van, ha Jake Bugg esetében tényleg kézenfekvő a párhuzam: jellegzetes orrhangja, búskomor kölyökképe, albumainak hatvanas éveket idéző retro folk hangzása szinte automatikusan idézi fel a hallgatóban Bob Dylan korai dalait. Bugg első, 2012-es albumát követően mind az újságírók, mint a rajongók előszeretettel aggatták rá a „nottinghami Dylan" jelzőt, miközben ő maga több ízben is hangsúlyozta: bár elismeri a legendás dalszerző érdemeit, mégsem ő hatott rá a legerősebben.

Dylan állandó felemlegetésének oka a fentiek mellett Bugg meglehetősen fiatal kora lehet. Alig volt tizenhét éves, amikor első ízben lépett fel Európa legnívósabb könnyűzenei fesztiválján, a Glastonburyn, majd nem sokkal később szerződést kapott a Mercury Recordstól. 2012-es Jake Bugg gyakorlatilag a megjelenés pillanatában a brit lemezeladási listák élére került, több mint 600.000 eladott példánnyal. Számtalan besöpört elismerés mellett eddig két ízben jelölték Brit Award-díjra, legutóbb a legjobb férfi előadó címért szállt versenybe. Ez utóbbit ugyan nem kapta meg, azt azért hozzá kell tenni, hogy nem kisebb vetélytárssal küzdött meg a mezőnyben, mint David Bowie.  

Bugg hirtelen jött sikerei mellett is termékeny szerző maradt: alig másfél évvel első lemeze után a legendás producer, Rick Rubin közreműködésével kiadta második, Shangri La című albumát, nem sokkal ezelőtt pedig bejelentette, hogy már dolgozik a harmadikon. Az idén februárban debütált Shangri La a korábbinál valamivel nyersebb hangzást mutat, a folk-rock kettősből ezúttal inkább a rock lett domináns, a dalok külön-külön ezáltal ugyan letisztultabbak és sodróbbak lettek, albumként mégsem rajzolnak fel akkora ívet, mint az előző kiadvány. Apróbb finomságok azonban még így is megfigyelhetőek: például a recenziókban is gyakran kiemelt A Song About Love gyakorlatilag soronként váltogatja a taktust, beintve ezzel a popszakma egyik alapreceptjének, miszerint balladát kizárólag négynegyedben lehet írni, eközben pedig meglehetős öniróniával közelít a szerelemes dalok kötelező köreihez (refrén: „Is that what you wanted? Songs about love?").  

Hogy valóban ő lesz-e a következő Dylan, ahogyan azt kritikusai hangoztatják, az mostani Szigetes fellépése szempontjából nagyjából huszadrangú kérdés. Ami ennél jóval fontosabb: itt egy fiatal, kamaszkorból épp csak kilépett srác, aki gitárjával meghódította a fél világot. Ha akarod, most akár te is meghallgathatod őt a Nagyszínpadon.