Szilárda

Mitől nem válik múzeumi műfajjá a jazz?

2015.04.09. 07:00

Programkereső

Idén ünnepelte harmincadik születésnapját a Bohém Ragtime Jazz Band egy szokatlan jubileumi koncerttel a Müpában. Erről, és a 24. Bohém Ragtime & Jazz Fesztiválról is beszélgettünk Ittzés Tamás együttesvezetővel, aki a zenekarban zongorázik és hegedül, a civil életben pedig klasszikus zenét oktat. INTERJÚ

Nemrég ünnepelte a Bohém Ragtime Jazz Band a harmincadik születésnapját a Müpában egy szokatlan műsorral, melyben Vizin Viktória énekelt. Hogyan fogadta a közönség, hogy éppen az ünnepelt szorult háttérbe a saját születésnapi koncertjén?

- Igen, Vizin Viki ugyan operaénekes, de egyszer hallottam jazzt énekelni és nagyon tetszett amit csinált, ezért hívtam meg a koncertünkre, ami a La femme fatale címet kapta. Persze a rajongóink egy része harmincéves, jubileumi Bohém-koncertet várt a legnagyobb slágereinkkel, és ők talán kicsit csalódottak voltak, de egyrészt kommunikáltuk éppen eleget, hogy ez most másról fog szólni, másrészt pont ezek az alkalmak valók arra, hogy csináljunk valami különleges, tematikus koncertet. Megpróbáltuk szem előtt tartani azt is, hogy a Müpába sok olyan néző is eljön, aki nem ismer minket és számukra talán unalmas lett volna egy retrospektív jellegű koncert. A Müpa nagyszínpadán egy látványos show-ra van szükség, ezért hívtunk swingtáncosokat, és velük együtt idéztük meg harmincasas évekbeli orfeum hangulatát. Az első részben magyar számokat játszottunk, a második részben pedig csupa amerikai nótát. Egy hónapra rá a Bohém Fesztiválon pedig a legelvakultabb rajongóink is kiélhették magukat, hiszen az ottani koncertünk teljes műsorát közönségszavazás alapján állítottuk össze.

Ittzés Tamás
Ittzés Tamás

- Klasszikus-zenész családba születtél, ráadásul a mai napig klasszikus hegedűt oktatsz. Hogyan fogadták a szüleid, hogy jazz-zenével kezdtél foglalkozni?

- Egy ilyen családi közegben furcsa volt, hogy én a jazz felé fordultam. Apám azóta is nehezen viseli, hogy a fia elfajzott (nevet). Hárman vagyunk testvérek és nem csak én, de Gergely öcsém is foglalkozott jazzel, így hát sok családi vita volt, ahol az apám által képviselt akadémikus szemlélet ütközött az általunk szeretett, könnyedebbnek titulált műfajokkal. Apám azzal érvel, hogy amit én játszok, az sekélyes tánczene, de szerintem Joplin ragtime-jai semmivel sem készültek kevésbé egy kaptafára, mint Corelli Concerto grossói. Egyébként sem feltétlenül jó attól valami, hogy hihetetlenül komplex, Mozart kontratáncai például a maguk egyszerűségükben zseniálisak. Egyébként a Bohém-koncerteken mindig próbálom nagyon változatosan összeállítani a repertoárt, műfaj, tempó, hangnem, forma, hangszerelés szempontjából is.

- Hogyan kezdődött a jazz-zenész léted?

- Tizenhat éves voltam, amikor találkoztam ezzel a műfajjal: az akkori Kecskeméti Pedagógus Énekkarban énekeltem, még Erdei Péter karnagy irányítása alatt. És az egyik év végi kórusbulira megtanultunk egy Joplin-ragtime-ot. Az volt az első darab életemben, amit meghangszereltem - azokra a hangszerekre, amiken a kórustársaim játszani tudtak. Ez az egy szám annyira jól sikerült, hogy felmerült a folytatás lehetősége, így fél év múlva elkezdtem belevetni magam a hangszerelésbe. Tulajdonképpen így már harmincegy évesek vagyunk, de a "valódi" fellépések három évtizede kezdődtek.

- Mennyire fontos a hangszerelés egy improvizatív zenét játszó zenekar esetében?

- Szerintem nagyon sok jazz-zenekarnak az a baja (legalábbis a tradicionális műfajban), hogy keretek és kapaszkodók nélkül improvizálnak. Annak idején, például mondjuk az Eddie Condon-féle zenekarban működött, hogy semmi nem volt meghangszerelve, ismerték a dalt és az alapján improvizált mindenki, mert rendkívül hitelesen, közlésvággyal tudtak rögtönözni bármilyen helyzetben. És az improvizációik minősége elvitt a hátán egész fellépéseket. Ma már inkább stílusrekreáció zajlik, tehát a legtöbben próbálják újjáteremteni a jazzlegendák egyéni játékmódját, és kevesen vannak, akik ezt élő módon, belülről tudják csinálni. Tehát könnyen lesz múzeumi műfaj a jazz. Ha nincs hangszerelés, akkor általában a parttalan, önkontroll nélküli improvizáció miatt unalmassá, sablonossá válik egy-egy zenekar játéka, és egyéni arca sem lesz a csapatok többségének. Egyébként a harminc év alatt a nemzetközi fesztiválokon is azt tapasztaltam, hogy habár a zenekarunkban egyénileg kevesebb individualista hajlam van, de a jól meghangszerelt számok miatt sokszor nagyobb sikereket értünk el, mint azok a zenekarok, amik kiváló improvizátorokból álltak, de nem foglalkoztak a hangszereléssel. 

Bohém Ragtime Jazz Band
Bohém Ragtime Jazz Band

- Technikailag a te esetedben hogy fér össze a klasszikus játéktechnika és a jazz?

- Tulajdonképpen jól, mert én jazzt is csak akkor tudok jól játszani, ha gyakorlok. Ha túlnyomórész jazzt játszok, akkor az ronthatja a klasszikus hangképzésemet, de tizenöt évvel ezelőtt eljött egy olyan pont az életemben, amikor összeállt a fejemben a hegedülés: fizikálisan és mentálisan megértettem, hogy ez hogyan működik. És onnantól kezdve sokkal rövidebb idő alatt tudom magam szintre hozni és gyorsabban tudok egyik stílusról átváltani a másikra. Egyébként nagyon sok mindent tudtam hasznosítani a jazzból a klasszikus zenében, például a jazznek köszönhetően tettem szert harmóniai hallásra, periódusérzékre, és mozgásbeli, mechanikai trükköket is tanultam így. Persze teljesen más kategória egy szép hang a jazzben és a klasszikus zenében, de hallottam többek között Ivry Gitlis, vagy éppen Zsigmondy Dénes hegedűművésztől olyan "csúnya" hangot, ami szép volt, mert annyira kifejezően játszották. A jazz egyébként olyan alázatra és a másikra való odafigyelésre tanít meg, ami a klasszikus zenészek többségéből hiányzik.

- Az idei, huszonnegyedik Nemzetközi Bohém Ragtime & Jazz Fesztivál a számok bűvöletében telt. Hogyan sikerültek az improvizatív találkozások, amikor egy kalapból sorsoltátok össze a duókat?

- Mindig van valami tematikája fesztiválnak és azt gondoltam, hogy idén csináljunk valamit a számokkal. Huszonnyegyedik fesztivál lévén, a kettes és a négyes szám volt főszerepben. Volt nyolctagú (2x4), hattagú (2+4) formáció, volt kvartett (4) és így jött az ötlet, hogy sorsoljunk duókat a szombat délutáni koncerten. Tíz zenész öt párt alkotott, majd ezt a sorsolást még kétszer megismételtük, tehát tizenöt duó játszott ily módon különböző kombinációban. Két dobost nem sikerült összesorsolni, de dob-bőgő, dob-trombita párosítás volt és a zongora-gitár duó is érdekes volt. Nem adtunk meg semmit előre, ők találták ki, hogy mit fognak játszani. A végén pedig mindenki felment a színpadra és volt egy csodálatos finálé. Én már sok ilyen teljesen improvizatív koncertet láttam, de azért itt most még nekem is leesett az állam. Ezek a zenészek olyan szinten voltak együtt, hogy tulajdonképpen ott helyben lemezkészen hangszereltek.

- Mi volt a fesztivál megalapításának tulajdonképpeni motivációja?

- Amikor elkezdtünk zenélni, itthon még csak a germános, angolszászos, dudálós, hangos dixieland dívott. Éppen ezért elég komoly ellentét feszült a tradicionális jazzt és a modern jazzt játszó zenekarok között. Mi már nagyon hamar kijutottunk olyan nemzetközi fesztiválokra, ahol láttunk ettől eltérő szemléletet és ahol nagyon magas színvonalon tudták megszólaltatni a tradicionális jazzt. Hat magyar vonatkozású fesztivál lebonyolítása után tehát úgy gondoltuk, hogy kinyitjuk a fesztivált és meghívunk olyan nemzetközileg elismert zenészeket, akik felül tudják írni a dixieland műfajáról kialakult negatív sztereotípiákat. '92-ben szerveztük az első nemzetközi fesztivált, ami rögtön óriási siker volt és megalapozta a fesztivál jövőjét. Most már külföldön is jó hírünk van, a közönség tíz, tizenöt százaléka rendszerint külföldiekből áll. A fellépő vendégek pedig nagyon jól érzik magukat, mert nem az van, mint külföldön, ahol csak az éjszakai jammeléseken találkoznak egymással a zenészek. Itt az egy helyszín miatt olyan koncentrált együttlét alakul ki, amelyben sokszor annyira egymásra találnak a zenészek, hogy még a közös turnézás lehetősége is felmerül bennük.

Bohém Ragtime Jazz Band
Bohém Ragtime Jazz Band

- Zenekarvezetőként milyen titkot kell tudni ahhoz, hogy egy zenekar harminc évig töretlenül működjön?

- Az egyensúlyokat a legnehezebb megteremteni. Tudni kell, hogy kik azok, akik inkább szólisták, individuálisabb alkatok, és kik azok, akik jobban szeretnek kiszolgálni, de ne adj Isten ők is szeretnének többet szerepelni. Tudni kell, hogy mit tudunk, és mit nem, s az utóbbit nem szabad megmutatni. Ezt én akkor sem hagyhatom, hogyha valaki megsértődik, ha ilyenkor visszavágom az egyéni ambícióit. Az is fontos, hogy ezekből a konfliktusokból a közönség ne vegyen észre semmit. Persze a zenekarvezetőt lehet utálni, de ezzel én együtt tudok élni, hiszen a végeredmény fontosabb, mint az, hogy engem a zenekarban mindig mindenki szeressen. De ez minden zenekarban így van. Ami sok zenekarnál talán hiányzik, az annak a felismerése, hogy a hosszú távú léthez kellenek időről-időre az új feladatok, új impulzusok is. Ilyen szempontból a Bohém Fesztivál a zenekarra is nagyon jótékony hatással van, hiszen itt össze vagyunk zárva a legjobb zenészekkel, ami nagyon jó iskola. Megpróbálok mindenkinek odafigyelni az alkotó jellegű igényeire is. Így például fontosnak tartottam, hogy a harsonásunk, Korb Attila egyszer összeállíthasson egy nemzetközi sztárcsapatot kedvenc zenészeiből, hiszen Attila folyamatosan utazik szólóban és különböző formációkkal és rengeteg zenészt ismer személyesen. Így jött létre a fesztivál egyik fő attrakciójaként idén az Attila's International All Stars, ami óriási siker volt.